A legtöbben azt mondják, a remény hal meg utoljára. A legtöbben azt mondják, a remény az, ami életben tartja az embert, ami segíti a küzdelmeiben, ami talpra állítja, ésatöbbi, ésatöbbi. Én lassan arra kezdek vágyni, hogy ne legyen számomra remény, csak a racionalitás, a kíméletlen számok és esélyek a sikerre vagy épp kudarcra. Ha az ember 80%ban tudja, hogy pofára fog esni, a remény elhiteti vele, hogy van esélye - elvégre 10 esetből 2x be is jöhet, amit vár. Ráadásul a remény még az ezrelékekben mérhető dolgokat is lehetőségként mutatja, nem pedig isteni csodának. Ha tudom, hogy Dóri 60% eséllyel otthagy, nem roppantam volna össze tőle, hiszen számítani lehetett rá. Ha tudom, hogy egy lány 10% eséllyel lép ki egy kapcsolatból azért, hogy kapásból egy másik tartós kapcsolatot alakítson ki, nem mentem volna bele életem egyetlen egyéjszakásába, mert nem ért volna meg ennyit ez a parányi sansz. Eiával az esély egy normális kapcsolatra rohamos tempóban zuhantak, ahogy teltek a hónapok, és mélyült a vallásossága - ugyanakkor minden nappal csökkent és csökken az esélye annak, hogy Krisztivel lesz közöttünk valami normális viszony, valami olyan, amiben én is boldog lennék. Érzem magamban, hogy a napok, hónapok, évek múlásával egyre csökken az esélyem egy normáls párkapcsolatra, és nem az emberek, MAGAM miatt. Ahogy elveszítem a bizalmamat, a kitartásomat, az álmaimat, úgy épülnek le a reális esélyek - és nem marad más, csak a remény, ami újra és újra belehajszol egy olyasfajta álom kergetésébe, amiről lehet tudni, hogy kudarcra van ítélve. Holnap, vagyis ma kezdek egy kisállat kereskedésben, és reménykedek, pedig az eddigi tapasztalatok alapján 70% feletti az esély, hogy valami gond lesz vele. Reménykedem abban, hogy a környezetemben előbb-utóbb felbukkan valaki, akivel felszabadultan tudok majd beszélni ismét, akinél nem fog fájni az, hogy a hiába keresett boldogságot dörgöli minden perce az orrom alá, pedig így, 27 évesen erre egyre kisebb az esély. Reménykedem abban, hogy el tudok majd menni mozdonyvezetőnek, ami stabil állás lenne, és a fizetés sem lenne olyan szörnyű, mint az eddigiek - de a fene sem tudja, mennyire kevés esély van arra, hogy szükség van ott rám - vagy, hogy akár csak egy héttel is tartósabb meló lesz, mint az összes eddigi...Ebben az egészben az a legszörnyűbb, hogy a remény mégis dolgozik, életben tart, hajt előre, hogy érezzek, bízzak, tegyem amit helyesnek érzem, még ha fejjel is megyek a falnak, és várjak egy csodára, ami sosem jöhet el...

Úgyhogy virrasztok, és készítem a karácsonyi ajándékot, amitől csodát várok - készítem az első ajándékot, amit nem decemberben szereztem, hanem amit úgy kerestem össze, hogy a két kezem nyoma legyen rajta, hogy a legnagyobb esélye legyen annak, hogy örüljön neki, aki kapja...

Nem akarok reménykedni a csodákban többé...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.