Eredetileg ilyenkor már nem akartam írni, de mivel szokás szerint itt ragadtam, így lekötöm magamat. Igazából a ma este is úgy kezdődött, hogy olvasgattam a kommenteket - aztán leragadtam a képnél és csak azt vettem észre, hogy percek teltek el...Viszont van egy elég negatív agymenetem, amit tegnap pedzegettem, és most részben boncolgatom. Ma megnéztük anyámékkal a Portugál című színdarabot. Igazából vegyes érzéseim vannak: mint színdarab, pokoli jó volt, és ha az ember elengedte magát, könnyesre röhögött minden percet. A gond ott kezdődik, amikor egy olyan empatikus jellemmel megáldott (megvert) ember kezdi el nézni, mint én...A történet vázlatosan: egy noname kisfalu élete bemutatva egy kocsmán keresztül, benne az összes szükséges résztvevővel: árva, egyszerű-együgyű kocsmároslány (Masni) az apjával, makonyrészeg Sátán, a faluesze Csipesz, alkesz feleségével, Juli nénivel, az ex-rendőr bunkó agresszív Retek, a misebortól kapatos atya, és persze az életet felrúgó városi művész. Tényleg vicces volt, még az első percben feszélyező vulgaritásnak is megvolt a helye; viszont a színpadon feltűnő pucér férfi még mindig zavar. Nahh de hogy ne kanyarodjunk el a témáktól: jellemek. Megérezni egy olyan ember fiktív lelkét, akinek a saját kicsinyességét és nyomorúságát domborítják ki, borzalmas érzés. A síró, megcsalatott leány, aki csak arra vágyna, hogy szeresse valaki önmagáért, aki nem csak ki akarja használni; a falu esze, aki mindig feljár a nagyvárosba, hogy valami kis támpontot leljen magának anyagilag; az izomagy, aki szeretne egy feleséget magának, de mivel csak egy falusi senki, esélye sincs a városi suttyóval szemben; a városi művész, akinek csak nagy álmokra futja, és nem tud elmenekülni az elcseszett hétköznapokból, csak úgy, hogy elmegy vidékre, és másoktól lopja el a boldogságot. Milyen élete lehet az ilyen embereknek? Milyen döntések, és körülmények hozzák létre az ennyire bezárt embereket? A tegnap leírt hír hozta ki belőlem (sok egyéb mellett) azt az értetlenséget, ami egy ilyen helyzetben is visszaköszön. Igényem van arra, hogy értsem az embereket, átérezzem a lelkületüket, habitusukat, gondolataikat és érzelmeileg. Még ha nem is tudom én magam elfogadni, akkor is értelmezni tudom pl. exdrogos ismerősöm függőségét, a nimfomán kisliba vergődéseit...néha talán K2 párválasztási szisztémáját is. Van azonban egy olyan pont, ahol elakadok. Minden emberben, akit ismerek, és akit EMBERNEK tartok, legalább részben, van egy határ valahol. Ahol pusztítja magát, önzésből harácsolja magának a hasznot, kergeti az álomképét, de megáll. Ami miatt egy EMBER nem öl meg hidegvérrel valakit, akit embernek tart. (Igen, fel tudom fogni a náci gyilkosok gondolatvilágát, amit a világ többnyire nem értelmez, és ami visszaköszönt az Auschwitz c. filmsorozatban is. Amikor megkérdezték, hogy nem érezte-e helytelennek, hogy zsidókat gyilkol. Nem érezte annak. Nem tekintette embernek, és számára semmivel sem volt másabb zsidókat ölni, mint egy csirkének elvágni a nyakát, vagy hurkot vetni az ólat fosztogató rókának...) De vajon melyik az a pont, amikor az ember átlépi az utolsó morális mentsvárát, és hideg vérrel embert öl? Nem az önvédelemre, vagy a hirtelen felindulásra gondolok; még csak nem is arra, amikor valaki valamiféle bosszúból veszi el a másik életét. Ezeknek az eseteknek ugyanis jellegzetessége a fájdalommentes, cél-orientált elkövetés. Aki önvédelemből öl, az többnyire egy, vagy kevés számú cselekedettel éri el a végzetes rombolást: szúrás késsel, egy mozdulat a ravaszon, vagy több, ha az eredményesség kétséges; ilyenkor viszont a lövések gyors időközönként követik egymást. A közelharcot most vegyük ki innen, mivel az test-test elleni küzdelem, ami változatos intenzitással és eredményességgel folyik,de akkor is jellemző rá a CÉL. A másik halála. Gyorsan, véglegesen, végletesen. Erre itt van az újsághír: egy nőt, egy menyasszony ruhás nőt támadott meg egy férfi. Egy jelképet...amit még annak is éreznie és értenie kellene, akinek nem adatott meg a párkapcsolat. A menyasszony szimbólum, tiszta jelkép, egy párrá válásnak a képe. Egy menyasszonyruhás nő kapcsán aligha akad olyan férfiember, aki azon kezd el gondolkodni, hogy pl hányszor szopta le a nő előző este a vőlegényt, vagy hogy milyen, amikor hasmenésesen görcsöl és rotyogtat a csészébe...A következő lépcsőfok: megtámadni egy nőt. Túlnyúlni az állatias ösztönökön is, egészen a lélek legmélyéig, ami azt üvölti, hogy a nőstény TABU. Minden kultúrában - még a nőket alacsonyabb rendűnek tartó kultúrákban is (pl ortodox kereszténység, zsidóság, iszlám, keleti filozófiai irányzatok, stb.) megvolt a nők biztonsági státusza. A nők megtámadása, elpusztítása mindenkor főbenjáró bűn volt, még akkor is, amikor a nők megerőszakolása elfogadott trófeának számított. Harmadik lépcsőfok: a tudatos, lassú, módszeres gyilkolás. Fegyverrel ölni egyszerű dolog. Egy mozdulat, ami nem más, mint a favágás, egy reflex szerű mozdulata az ujjnak, vagy zsigerből feltörő, ösztönös mozduatsor, az ütés. Ilyenkor az ember csak cselekszik valamit, amit máskor, más körülmények közt, más ellen megtesz. Az eredmény átvitten jelentkezik - nem a tettes keze gyilkol, hanem a tárgy, amit fog. Ezzel szemben megfojtani valakit...teljesen más kategória. Érezni az ujjakon a pulzust, a vér lüktetését, a gégeporcok roppanását; közelről beszívni a lélegzetet, amit a másik megpróbál ellopni a levegőből. Belenézni a szemébe, amiben a rettegés tükröződik, és látni, amikor elpattan benne az élet láncolata. Érezni, ahogy a görcsös mozdulatok közben kihűl a meleg test, ahogy hályog futja el a tekintetet, és megszűnik benne a minden élőre jellemző csillogás. Milyen jellem lehet az, aki ezt képes elviselni? Vagy később együtt élni vele? Még a hóhérok, akik hitből, meggyőződésből, hivatásból öltek, átvitt módon(pallos, guillotin, golyó vagy akasztófa) is összeroppantak a tetteiktől, és ha igaz a statisztika, egyikük sem élt normál hosszúságot: negyven, negyvenöt év alaltt a lelkük összeroppant annyira, hogy belehaltak. Hol lehet hát mégis az a pont, ahol ezek a gátak egyszerre, ennyire könnyedén átszakadhatnak? Milyen gondolatai, érzései lehettek annak az embernek, aki képes volt egy védtelen, alighanem nyílt arcú, nyílt szívű nőre kinyújtani a kezét és megragadni a torkát? Milyen érzés lehetett szembenézni a halállal?

Meddig lehet elviselni ép ésszel az azonosulást a gyilkosok lelkével - vagy épp az áldozatokéval?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.