Megtörtént. Megint. Cool, mondhatni, hogy mindig minden ugyanaz, én pedig megérdemlem a világ marhája címet. Még a kergeség is stimmel. Mo hazajött. Becsületesebb nevén Mona, nem érdekel most már, hogy kit érdekel, vagy nem érdekel, ti titkolózna vagy nem. Mona. Visszatért az egy hét után. Egy olyan egy hét után, amikor rengetegszer gondoltam rá, és agyaltam, hogy mi ez az egész. Azon, hogy mit fog írni a megígért válaszlevélbe, ha egyszer megint net közelébe kerül. Hát... nem írt semmit. Nekem. Az iwiw üzenőfalra most is volt ideje, meg arra is, hogy vagy 2 órát a gépnél töltsön. Válaszra már nem jutott, én meg a szokásos módon emészteni kezdtem magamat ezen az egészen. Hogy miért is ilyen, miért ennyire érzéketlen, vagy csak egyszerűen tapló. Hogy ki volt az, akit szerelemből szerettem, és akinek a kedvéért képes voltam elfelejteni azt, amit soha, senki másnak nem bocsájtottam volna meg. Hogy ki volt az, akinek a nevetését, mosolyát akartam látni a csöcsei helyett, és akiért annyit szívtam régebben, és most is. Nem érdemli meg. Sem ő, sem más, nincs olyan nő, aki megérdemelné, hogy ennyit szívjak miatta, és hogy ennyi szarságot lapátolhasson a számba csak úgy. Senkik és semmik...nincsenek sehol. Köszönet a kedvességért és a figyelemért, Drága Egyszem Monám, akiben voltam olyan marha hogy bízzak - másodjára is. Sikerült elérni, hogy belázasodjak emiatt az egész miatt. Megyek is inkább pihenni, ebből már úgy sem lesz blog....

Nem érdemled meg. Nem érdemlitek meg. Vakok vagytok, és a színről meséltek. Ráadásul akkor sem veszed észre, ha az arcodba nyomják....ezután már soha nem is fogod.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.