Coming out következik. Alakul valami. Összeszűrtem a levet egy nálam évekkel idősebb nővel. Anyával, dolgozó emberrel, álmavesztett álmodóval. Kerek négy nap kellett hozzá, és mégis sikerre vezetett. Férfinak tart, izgatónak, férfiasnak - én meg csak nézek ki a fejemből, hogy ugyan, mi a francról van itt szó? Nem egy hülye ember, egyáltalán nem az; még csak nem is egy kiégett, reményt vesztett valaki, aki hazudik az ölelésért, a figyelemért, a kedves szóért. Mi több: diplomás, emberekkel foglalkozó, önálló, határozot személyiség. Egyedül neveli fel a lányát és tartja el kettejüket egy fizetésből. Munkája van és hivatása, barátai, céljai. Fél oldalból többet megért belőlem, mint a barátaimnak tartott emberek évek után. 

Én pedig nem értek semmit. Csábítom, ígérek, betartom. Bókolok, szeretem, figyelek rá, és el is hiszem mindezt, belül pedig kong az üresség. Nem vagyok szerelmes. Nem vágyom arra, hogy velem legyen, hogy éveket töltsünk együtt, hogy gyereket szüljön nekem, hogy oltár előtt fogadjon örök hűséget. Egyszerűen csak van, én pedig teszem, amiről tudom, hogy tennem kell. Udvarló leszek, barát, társ, szerető, és ha kell, pótapa.

Közben pedig nem fogok érezni SEMMIT.

Egyszerű ember vagyok, egyszerű álmokkal és egyszerű vágyakkal. Egyszerűen szeretnék mindenható lenni:P

Lobonc és Lillith. Vagy Lillith és Lobonc, ha udvarias akarok lenni, de ennyi idő után minek udvariaskodni?:)

Lobonc

Rendszertani besorolás: Balphas Yeticus (m.)

Besorolás: BFF, Bradda, Ügyeletes főfallosz

Yetivel, aka Lobonccal 8 éve ismerkedtem meg. Anno ugyanúgy egy csóró szingli volt, mint én most, és épp lakást keresett. Szóval kivette kerek egy hónapra a kecót, aztán azóta egymás nyakán maradtunk:) Hmm... mit is mondjak róla? Egy igazi balfasz, és még mázlista is mellé. A semmiből indultunk, mára menyasszonya van, saját házat épít, van egy roncshalom saját kocsija, és évek óta stabil, relative jól fizető munkahelye. Meg barátai, dögivel. Imádja a sodort cigit, a metált, a haldoklós zenéket, és a jó fajta piákat. Legtöbbször kártyázni vagy sörözni szoktunk, régen örökös kellék volt a Worms és a Scorch. Most is gyakran nosztalgiázunk a régi szép időkről, amikor a kukacainkat versenyeztettük:D Amúgy a világnézetünk kb homlokegyenest ellenkezik. Valahogy mindig a másik végét fogja meg a dolgoknak, mint én, de talán pont ettől szép az élet. Mondjuk ők voltak az elsők mindig, amikor szarban voltam, akár felejteni kellett, akár pénzben szorultam meg; még a mostani melót is nekik köszönhetem. (azt azóta se döntöttem el, hogy ezért dühös legyek vagy hálás :D) Mondjuk így is állandóan szívjuk egymás vérét, és baszogatjuk egymást, de minden hülyesége ellenére hasznos dolog tud lenni. Pl felhúzza annyira az agyamat, hogy cselekedjek. Szeptembertől mondjuk költöznek, az nem egy jó dolog, az eddigi heti találkozások le fognak zuhanni rendesen, de mit lehet erre mondani? Lassan esküvő, aztán kis szőrös rettenetek, azt meg nem lehet úgy, hogy közben engem kell pátyolgatni:P

Lillith

Rendszertani besorolás: Balphas Yeticus (fem.)

Besorolás: BFF, Sistah, tiszteletbeli pasi

Lobonc elloboncosodott barátosnéja. Ha jól számolom, 6. éve koptatják együtt az életnek nevezett hullámvasút egymás melletti üléseit. A kezdeti csendes, lökött, visszahúzódó lánykából mára főasszonyság lett, diplomás, kereső, találó. Orosházáról Szegedre, majd onnan Pestre, mindezt egy szőrös jeti miatt! Legalábbis a budapest rész. Bizonyíték arra, hogy a szerelem nem ismer határokat. Meg arra is, hogy a szerelem vak, süket, elmebeteg, és szaglása sincs:) Régen jobbnak tűnt a kapcsolatunk; na nem mintha most haragban lennénk, csak kezd elloboncosodni, aminek az a következménye, hogy néha nem tudom, hogy a két szőrös közül melyikkel beszélek épp. Csöcsösjeti:P Azért ő is tud hasznosakat mondani, istenien főz, pokolian iszik, és örökös céltáblája a szexista, morbid humorunknak, amit nőhöz méltóan fogad:) Néha sajnálom, hogy az öröklési jog szerint lobonc öccsének elsőbbsége van rá, de így legalább nincs indítékom agyonütni azt az állatot :) Néha hiányoznak a kettesben piálások, a (majdnem) félmeztelen palacsintasütések, és a hármasban mászkálás lomtalanításkor. Bár most van helyette snapszer, amiben a mázlifaktor szerepét szokta játszani:)

A helyzet az, hogy sokan feltételezik rólam, hogy az, hogy magányos vagyok, azt jelenti, hogy nincsenek barátaim, vagy emberek, akikkel találkozni/szórakozni lehetne. Ennek cáfolatára, no meg azért, mert ez a blog végülis mégis csak rólam szól, és ők az én ismerőseim, úgy döntöttem, hogy nagy asztalba vágom a fejemet; összegyűjtöm, és felvésem a szégyenfalra az összes olyan létformát, amit/akit/akiket közel állónak érzek magamhoz, ilyen-olyan okokból kifolyólag:) Igen, nem kétlábú szereplők is lesznek:P 

Azt azért előre leszögezném, hogy ez egy szubjektív véleménynyilvánitási forma, szóval kommentelni lehet, de úgyse érdekel:) 

A minap valaki azt kérdezte tőlem arra a megjegyzésemre, hogy fontos nekem: "Miért?"

Van erre egyáltalán jó válasz? Mondjam azt, hogy szép a mosolya, jó alakja van, kedves a nevetése, selymes a haja, szeretem a humorát, szeretem ahogy a világot látja? Egyrészt nem láttam, másrészt ezek mind common bullshitek. Olcsó kifogások arra, amit nem tudunk nevén nevezni. Fontos. Pont. Ha azt mondom, fontos ezért, vagy azért, akkor nem ő fontos, hanem az, amit adni tud. Nekem viszont nincs ilyen. Azért fontos, mert van és létezik, mert tudom, hogy van, és létezik. Része a világomnak, a napjaimnak, az estéimnek, akkor is, ha nincs jelen. Fontos azért, mert eszembe jut nap közben, mert elolvasom a blogját, az üzeneteit, mert gondolok arra, mit csinálhat most épp; bár kétlem, hogy boldoggá tenne, ha tudnám...

Egyáltalán, miért kell ezt megkérdezni? Szörnyű dolog fontosnak lenni valaki számára? Vagy épp ellenkezőleg, sérült lelkeinket ápolgatjuk a válaszokkal, hogy igen, én is lehetek jó valakinek, valamiben? Nem tudom, miben jó. Abban sem, hogy tényleg létezik-e abban a formában, amit mutatott eddig nekem magából. Lehet, az egész csak egy belülről jövő, oktalan késztetés. Levont ez bármit is az értékéből? Idegenek vagyunk, és mégis látjuk egymást zöld pöttyök és kusza szavak képében. Több, mint majd hétmilliárd másik, akinek a létezéséről sem tudok.

Nekem ennyi elég ahhoz, hogy valaki különleges legyen. Még akkor is, ha tök más, mint én.

Vagy épp amit elképzelek róla. 

Miért kérjük, hogy fontosak lehessünk, ha félünk tőle?Miért akarunk feltétel nélkül szeretni, ha nem tudjuk elfogadni mások életét? Miért nehéz kimondani a szavakat, ha ki akarjuk?Miért pont ő? miért nem valaki más? Miert ilyen? Miért nem más? Miért zavar ez össze? Zavar ez engem egyáltalán?

Miért pont a lovesong? 

Ha azt mondod valakinek, aki a barátjának tart: fontos vagy nekem, számítasz, gondolok rád, és arra, hogy jobb legyen neked, érdekelnek a mindennapjaid, érzéseid, problémáid épp úgy, mint az örömeid, időt, energiát és ha kell, pénzt fordítok arra, hogy neked jobb legyen, azt mondják, jó barát vagy.

Ha ugyanezt annak mondod, aki nem tart barátjának, rámenős vagy, nyomulós, fura és ijesztő.

Ha azt mondod valakinek, aki szeret: szeretlek, különleges és egyetlen vagy az életemben, boldoggá akarlak tenni, melletted boldognak és gondtalannak érzem az életemet, veled szeretném eltölteni minden percemet, gondolok rád, tisztellek, szeretlek, elfogadlak, mert melletted jobb vagyok és jobbnak tűnik a világ is, azt mondják, igazán szerelmes vagy.

Ha ugyanezt annak mondod, aki nem szeret viszont, megszállott vagy, mániákus.

Most akkor legyen ez? Mondjam azt, hogy üres, érdektelen, értéktelen emberek vagytok, nincs bennetek semmi szép, semmi jó, semmi különleges, ugyanolyan nímandok vagytok számomra is, mint a világ számára, nem érdekeltek, nem foglalkozom veletek, tudomást sem veszek arról, hogy léteztek, nem érdekel, mi van veletek, éltek-e vagy haltok?

Ez tényleg jobb lenne?

Ha elmentem volna koncertre, azon agyaltam volna, hogy kihagyok egy beszélgetést.

Most nincs beszélgetés, de azért kihagytam egy koncertet.

Typical me:P 

Nem jó érzés beleszeretni egy ismeretlenbe, aztán végig álmodni vele egy estét úgy, hogy az egész estés izzadt, kaotikus rémálomba tobzódik...

Le kell szoknom az alvásról. Vagy az álmodásról. 

Ma este is rémálmom volt. Mint az elmúlt éjszakák során oly sokszor. Néha furcsa érzés felébredni, és visszaemlékezni; vagy éppen elfelejteni mindazt, amit az öntudatlanság óráiban átéltünk. Legutóbbi este drágalátos exem tért vissza; ez önmagában is kiadós ok a kiabálva ébredésre, de a helyzet, amiben voltam, sokkolóbb volt, és egyúttal érdekesebb is, mint amiből az ember csak úgy felébred egyszer. "Az élet majd bebizonyítja, hogy melyikünk is a szar ember!" mondta régebben...és én nem tudom, hogy az élet bebizonyít-e valaha is valamit, vagy csak folyik a maga unalmas medrében, valami végtelen óceán felé. Tényleg szar ember lennék pusztán azért, mert nem vagyok sikeres? Azért nem találom a páromat, mert nem érdemlem meg, mert az életem hazugságokból és téveszmékből áll, vagy egyszerűen azért, mert mindannak, amit magamban hordozok, a mai világban nincs értéke az emberek előtt? Egyáltalán milyen ember vagyok én? Görbe tükörből nézem a szemeimet, és merengek azon, mit miért tartunk fontosnak vagy lényegesnek. Becsület és hűség - szép szavak, de mik vannak mögötte? Adrival a kapcsolatunk nem volt egy teljes mellszélességgel megélt valami. Szerettem azt, ahogy szeretett, hogy ártatlannak és esetlennek tűnt, egy hozzám hasonló elveszett tévelygőnek, akinek szüksége volt valakire, aki én tudtam lenni azokban az időkben. Becsületes dolog volt lemondani más lányokról, nőkről, akár csak esély szintjén is, hogy vele legyek? Vagy csak egy szép hazugság további hazugságai? Hűséges voltam hozzá, mert nem dugtam félre, nem randiztam mással, nem vallottam szerelmet más lányoknak. De hűséges voltam-e abban, hogy annyira egyetlen legyen nekem, mint amennyinek eleinte ő tartott engem? Mert ebben nem voltam az. Voltak barátaim és hobbyaim, amik fontosak voltak mellette. Lányok, akikkel beszéltem, támogattam őket, akik fontos részei voltak az egymást követő mókuskerékben eltöltött napoknak. Létezik egyáltalán becsület és hűség, vagy csak a megfoghatatlan önzésünket tartjuk annak? Jobb ember lettem-e azáltal, hogy ezt az elmúlt pár esztendőt vele töltöttem? Nyertem-e ezzel valamit, vagy csak elszalasztottam a lehetőségeket, amiket az élet kínált valami megfoghatatlan, misztikus felsőbb cél miatt?

Krisztiről egyre inkább érzem azt, hogy egy álomvilágban él; és minél többet agyalok ezen, annál jobban dühít és keserít el, mert nem tehetem fel a kérdéseket, amiktől felébredne, mert nem akar felébredni. Közben pedig be kell látnom, hogy én is csak az álmaimat kergetem évek óta. Közben pedig valahol félúton elfelejtettem valójában álmodni. Ha a jövőbe tekintek, álmodok magamnak egy feleséget, kis gyerkőcöt, egyiptomi nászutat és olcsó poénokat az anyakönyvvezető előtt. De már nem álmodom azt, hogy megnyerem a lottóötöst, és milliomos leszek belőle. Nem álmodok arról, hogy a feleségem tökéletes lesz, és a szerelmünk bonthatatlan. A gyerekeim ugyanolyan elveszett, elcseszett emberpalánták lesznek, mint másik 8milliárd, szerte a világban. Lesz nekem egyáltalán valaha is családom, vagy gyerekem? Lesz valaha feleségem? Fogom-e szeretni, tisztelni, imádni és vigyázni rá, ahogy szerettem volna, vagy felőröl a szürke, álomtalan lét, és csak egy életközösség lesz az egészből? Ha lesz feleségem, milyen lesz? Szőke, barna, kék szemű, vagy vörös? Teleszájú, életet habzsoló hedonista lesz, kiöregedett ágymelegítő, vagy esetleg elveszett, kósza lélek, aki pont úgy nem találja a helyét, ahogyan én sem? Szeretném hinni, hogy az élet szebb lesz, és jobb, de nem tudom mihez kötni. A lottó elkerül, ahogy a karrier és a gazdagodás is. Eredmények és biztonság helyett csak a középső ujjamat tudom felmutatni a világnak, miközben vakon tapogatózok az ismeretlenben. Itthon ülök, és CsCat levelét várom, egyszerűen azért, hogy azt érezzem, valaki gondol rám, de nem ír, ahogy nem ír más ezer ember sem. Fontos akarok lenni több ezer másik fontos ember elé bújva; és ezzel pontosan ugyanúgy törtetek és taposok, mint minden karrierista, csak számomra nem az jelenti a presztizst, ha egy nullával több van a fizetésem mögött, hanem eggyel több ember köszön rám reggelente, és kérdezi meg tőlem, mi történt velem tegnap óta.

Közben pedig véget ér a nyár

A nyár vége pedig egyet jelent a születési dátum közeledésével, egy értelmetlen számmal több lesz, amit be kell mondani a koromnál. 32. Véget ér a nyár. Elmúlik az én nyaram is, marad az ezer színű, cseppekben gazdag ősz; és emberek helyett a párnámat ölelhetem magamhoz fázósan, amikor kimozdulni sincs kedve az embernek, a koszos, nyomorlakásokra néző ablakból egyedül figyelhetem majd a szürkére fakuló esőcseppeket...közben pedig merenghetem azon, miért is nem veszi észre őket senki más. Talán mert nem is akarják. Nincs belőle pénz, nincs belőle társadalmi elismerés. Csak pár esőcsepp a koszlott ablakon. Én pedig belevésem majd azt a szót, hogy KINCS, fordított S betűvel, hogy emlékezzek a gyerekkorra, a gondtalanságra, a barátok közt átélt kitaszítottságra, amit még iskolában éltem át, mint az igazgató fia.

Kincs

Kincsecském. Kicsim. Kedvesem.

Felnövök, és elfelejtem a beceneveket. A párom már nem Kicism, Drágám, Szivem, Aranyom, csak Asszony, vagy valami hasonló és szürke lesz. A fák elejtik leveleiket, sárgán és aszottan, közben pedig elveszítik a tavasz üde, ragyogó, élettel teli zöldjét és színeit. Szeretnék megölelni valakit, hozzá bújni, és azt mondani: Ne aggódj! A holnap sokkal szebb lesz! És szeretnék hinni benne, és törni utána, mint ahogy totyogó gyerek kergeti a lepkét. Nem azért, hogy elkapja; hanem hogy fusson, rohanjon, szabadon és kötetlenül. Szeretném érezni a fiatalságot, vadságot, hogy nincsenek lehetetlenek és végtelenek, csak a vér dübörgése, és a boldogság feszülése a mellemben. Szeretném érezni, hogy apám odajön, felkap, és feldob a levegőbe; hogy rám nevet, és büszkeség tölti el, nem pedig a keserű csalódás, amit most érez, ha rám néz. Nem ezt az életet szánta nekem. Diplomát akart, karriert, pénzt, kertes házat, Feleséget nekem, és unokát magának, én pedig keserű vagyok és szégyellem, hogy semmit nem tehettem hozzá az ő életéhez sem, épp úgy, ahogy másokét se tettem gazdagabbá.

A szülőket mostanság senki sem érti. Nem is akarják, nem is tudják. Nyilván van szülőkben is kudarc, elviselhetetlen zsarnok fráter, akitől jobb elköltözni, és elfelejteni; de talán a legtöbbet csak elfelejtettük megérteni. Apám azt érzi, hogy kudarc vagyok, mert nem értem el semmit; de az én kudarcom az övé is. Apaként, emberként, felnőttként. Amivel ő boldogult, abban én elbuktam, és nem tudta továbbadni mindazt, amit ő tudott és élt meg, mert hiába mondta, nem figyeltem rá, és nem tartottam fontosnak. Talán nem is rám haragszik, hanem a bennem testet öltött hibáira. Én azt mondom, 32 éves vagyok, nincs már időm iskolába járni, évekig keresgetni a nagy szerelmet. Ha várok 6-8 évet arra, hogy gyerekem szülessen, akkor is 40 leszek, mire egyáltalán megszületik. Apám meg majdnem 70. Ha él egyáltalán addig. Neki nincs ideje megvárni, hogy unokát szüljenek neki. Még annyira sem, mint nekem. Nem fog tudni az unokájával kocsit tologatni az őszi napfényben, nem tudja a térdén lovagoltatni, vagy a telefont mutogatni neki. Az élete véget ér úgy, hogy sosem láthatja majd, milyen apa lenne belőlem. Hogy milyen lesz az, amikor valaki az ő nyomdokain vezeti tovább az életét.

A szülő számára az első a gyermeke. A szülő is csak ember, korlátolt és véges, térben, időben, gondolatban. Sokszor nem azért baszogatnak minket, mert nem értenek; azért teszik, mert abban hisznek, hogy azzal tesznek jót. Néha elég lenne ezt megérteni és elfogadni ahhoz, hogy jobban szeressük öket; még akkor is, ha nem adnak rá sok okot.

Ohana. Azt jelenti: család. És egy családban senkit nem hagyunk magára. Akkor miért hagyjuk magunkra a szüleinket? Összeköt minket a jövőbe vetett reményünk. Nem az, hogy mennyire leszünk sikeresek; hanem az, milyenek leszünk. Ha boldogok, és megtaláljuk magunkat, akkor ők is örülni fognak, mert amiért elkezdődött az egész játék, az célba ér. Sose fogják azt a párt imádni, akit mi szeretünk, sose fogják azt a zenét hallgatni, amit mi hallgatunk, és sose lesznek meggyőződve róla, hogy jobban neveljük a gyermekeinket, mint ők tennék - de ott lesznek a gyermekeink. Ők pedig játszani fognak vele, szeretni és kényeztetni, mert az unoka az utolsó bizonyítéka annak, hogy egész emberré nevelték a gyermekeiket. Mindegy, hogy mi történt addig. Mindegy, mi fog történni azután. Az élet folytatódik, és nem éltek hiába.

Szeretem a szüleimet, akkor is, ha nem szeretnek viszont. Szeretem az embereket, akkor is, ha kilöknek maguk közül. Szeretem magamat, és az életemet, mert ez az egyetlen, amit sosem vehetnek el tőlem igazán. Aki szeretni fog, ennek fog szeretni. Elcseszettnek, pocakosnak, izzadósnak, és állandóan tépelődőnek. Mert ha szeretni tud, csak ezt szeretheti. Aki a pénzemet szereti, vagy az ágyban nyújtott teljesítményemet, elfelejt, amint elmúlik mindez. A végén csakis én maradok belőle.

Simba... Elfelejtetted, hogy ki vagy, tehát elfeledtél engem is.

Sose felejtelek el. Egyikőtöket sem. Ha lehull a függöny, és végig pörög életem filmje, ti néztek majd vissza rám. Arcok nélkül, nevek nélkül. Mind velem lesztek. Én pedig megköszönöm majd mindazt, amit kaptam tőletek, legyen az jó, vagy rossz, mert attól lettem azzá, amivé; és majd szomorúan állok majd az őseim emléke elé, hogy ez voltam én; ennyit hoztam ki évezredek küzdelméből. Talán lesz majd valaki, akire ránézhetek utoljára, és azt mondhatom: megérte. Hogy megtaláltam benne mindazt, amitől teljessé lett az életem, aki mellett minden szenvedés csak egy őrült nagy kaland volt; és hogy lesz valaki, akire rámutathatok, hogy majd ő viszi tovább azt a harcot, amit nekem fel kellett adnom, hogy jobb, boldogabb, teljesebb emberként álljon majd az én emlékem előtt, ha az ő ideje is eljön.

Tudom, ki vagyok. A te fiad vagyok.