Pillangö76 kérésére. 

Mi az a lelki társ? Egyáltalán mi az a lélek? Van-e különbség aközött, amit a szívünk diktál, szembe minden racionális gondolattal, és aközött, ami csak a lényegünk hordozója, tétlen, megfoghatatlan valami? Ha az elsőt vesszük, akkor a lélek a tudatunk irracionális része, ami ugyanúgy rendszerben működik, mint minden más az emberben, csak kevesebb rációval, ha a másikat, úgy mivégre sugallhatna nekünk bármit is emberek kapcsán?

A lélek mindaz, ami önmagyunk vagyunk, amit nem a gondolataink szülnek, amit nem a törvények alakítanak, hanem vannak, egyszerűen és megbonthatatlanul, pusztán azért, mert vannak. Vagyok, aki vagyok, mert az vagyok, aki. Irányt mutat a vágyaimon keresztül, utat a lelkiismeretemmel. Amikor lelki társra vágyunk nem arra vágyunk, hogy valaki kimondottan szeressen, vagy imádjon; elsősorban az hiányzik, aki megért, és elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, aki ha nem is ért egyet velünk, megérti, hogy hogyan rezdülnek meg bennünk a húrok. A lelki társ számomra nem egy döntés eredménye, hanem a döntésnek az oka. Azért a lelki társam, mert érzek benne valamit, amire nincs magyarázat, amire nincs ok vagy indok, egyszerűen csak létezik.

Az emberek többsége irtózik a lelki társtól. Félnek a titkok nélküli élettől, attól, hogy a valóságban olyanok, amilyenek, és ezt mások láthatják. Az emberek rabjai az álarcaiknak, a szociális életüknek, társadalmi és anyagi helyzetüknek, rabjai annak, hogy a világ milyennek is látja őket. A lelki társ viszont átlát ezeken. Az emberek cselekedni akarnak, tenni, mozogni, új érzéseket és impulzusokat gyűjteni, kell nekik az újdonság és a dinamizmus. Az átlagos ember csinálni akar VALAMIT, valakivel. A lelki társ csinál VALAKIVEL valamit. Ha kell, hallgat, ha kell, beszél, ha cselekedni kell, cselekszik, de nem a cselekvés miatt, hanem a társáért. Amikor lélekben egységben vagy valakivel, a létezés is cselekvéssé válik. Olyankor az ember olvas egy könyvet magában, takarít vagy főz, gyereket altat vagy a kutyát sétáltatja meg, és akkor sincs egyedül, amikor magára zárja a budiajtót, hogy pár percig csak a gondolataival foglalkozzon, mert érzi és tudja, hogy a társa akkor is vele van, tértől és időtől függetlenül.

A lelki társsá válás nem vészesen nehéz feladat, de nem is egyszerű. Szembe kell tudni nézni magunkkal, a félelmeinkkel, és mindazzal, amit a másikból láthatunk. Eltitkolt hibákkal és félelmekkel, amikkel sokszor mi magunkon belül sem tudunk mit kezdeni. Hány olyan embert ismerünk, akik képesek mindentől megválni előttünk, ami az álcáját jelenti? Meztelenebbé válni mint egy meztelen ember... Szembe merjük mondani, hogy félünk, gyengék vagyunk, hogy vágyunk a szeretetre? Vállaljuk azt, hogy néha sírunk ok nélkül, hogy rettegünk a veszteségtől és a haláltól - vagy épp azt, hogy nem akarunk élni, nem akarunk rettegni a jövőtől? A lelki társsal együtt érzünk, ami neki fáj, az fáj nekünk is, amire vágyik, arra mi is vágyunk, de nem magunknak, hanem azért, hogy a társunk vágyait valóra válthassuk. Nem azért küszködünk, hogy magunknak örömet szerezzünk, hanem hogy a másiknak, kettőnknek okozzunk vele örömet. Lelki társnak lenni annyit tesz, hogy lemondunk természetes önzésünk hatalmas részéről. Hogy az ÉN vezető szerepét átadjuk egy MInek.

Alighanem ezért nincs sok lelki társ, ezért nem él sok ember vele. Az önzés hatalma nagy, és ha lemondunk róla, a világ eltapos. Ha a saját munkádat adod a társadnak, ő nyer, te veszítesz, ha megosztod vele az utolsó falat kenyeret, ő nyer, te veszítesz, és ha valakiben ilyenkor feltámad az önzés, kizsigereli a másikat. Ez a rendszer csak akkor működik, ha kölcsönös, és ellent mond a realitásoknak. Ha működik, azért működik, mert amim van, odaadom annak, aki nincs, és ami nekem nincs, azt a másik adja meg nekem. Kapcsolaton belül ezt megélni minden, csak nem könnyű. Szexben alávetni a magad örömét a párod örömének, társas életben feláldozni a szabadságodat és a döntéseid lehetőségét valaki másért, egyszerű önzetlenségből kamikaze cselekedet. Bízni kell, maradéktalanul, osztatlanul, és felvállalni mindent, ami benned van, és gyűlölöd esetleg. Anya és gyermek kapcsolata lelki kapcsolat az elején, ami gyengül azzal, hogy a gyerek felnő és lázadni kezd. De ha van olyan kapcsolat, ami leírja, milyen egy igazi lelki társ, talán a szülő-gyerek kapcsolat ártatlan kora lehet az. Az anya szeret és gondoskodik, mert ezt kell tennie, mert belülről ez fakad, ok nélkül, olyannak, amilyen a gyermeke, a gyermek pedig szereti a szüleit, mert nem képes szeretni még senki mást. Nekem valami ilyen a lelki társ. Egyszerre szülőnek és gyermeknek lenni.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.