Éljenek a koránkelők! Hogyazzaszagosmocskos...Négy nap pihi egyhuzamban, én meg ismét ébren vagyok már reggel 6ttól. Úgyhogy menzateás jóreggelt mindenkinek, legalább behozom a lemaradásomat ami a firkálgatást illeti. Ugyanis akadnak dolgok, amiket érdemes levésni, csak az idő eddig nem volt rá elég. Kezdük ott, hogy a héten immáron beindult a meló szállítás szempontjából: sérült gyerekek furikázása otthonról a gyógykezelőbe, és vissza, bár a vissza részt még egyelőre a tősgyökeresek végzik...nekem majd 13-tól kell. Nossss....nem egészen erre számítottam első körben, amikor a "sérült" szót meghallottam. Alapesetben az ember az ilyen megszólalásnál down-kórosakra, tolókocsisakra, félbénákra számít. A valóság ennél egy paraszthajszállal meredekebb...Három lányt szállítunk ugyanis nap, mint nap. Egyikük sem képes mozogni. Egyikük sem képes kommunikálni. Egyikük egy fém székhez van kötözve, mert a lába a saját súlyát nem tudja megtartani. A két kisebb kézben szállítható; egyikük megáll a lábán, ha valaki fogja, hogy ne essen el, a másik még járni is tud kézen fogva, ha nem tör rá éppen merevgörcsös rángás, amikor csak áll, remeg és nyáladzik. (mellékes megjegyzés, hogy a fáma szerint a háromból kettő orvosi műhibának "köszönheti" az állapotát, ugyanis egész addig nem volt semmi bajuk, míg a dokibácsik bele nem nyúltak a szülésbe...) Sokkoló. Az első helyen, ahol kettejüket kell kitenni, karban cipelve kell vinnem a legkissebbet, míg a másik sofőr a tolókocsis lányt gurigatja. Ez végülis elmondva nem nehéz...csak épp akit én viszek kézben az merev, mint a deszka, karjai mozdulatlan ágakként lógnak két különböző irányba, takarva a kilátást, lehetetlenné téve az óvatos navigációt, ami arra irányul, hogy ne üsse be magát sehova. A tolókocsissal "csak" annyi a gond, hogy kb 30cm-en kell süllyeszteni 30cm-es szintkülönbséget, úgyhogy erőteljesen egy rodeomenet, és ha ott valami billen, akkor...azt el lehet képzelni. Fruskát, a harmadik lányt kézen fogva szoktuk bekísérni a második drop-off pointon; időszakos remegésekkel kísérve csöndesen, keserű gondolatokkal a fejünkben sétálunk, mint egy temetési menet, pedig a környék inkább olyan, mint egy óvoda. Udvaron homokozó, csúszda, belül színes képek, játékok, labdák...Belül pedig sérült gyerekek, 8-18 éves kor között, akikre ápolók vigyáznak, hogy ne menjenek neki a falnak, kiszedjék őke saját mocskukból, és megpróbáljanak valahogy kommunikálni az elzárt világgal. Az első nap volt is egy borzalmas élményem ennek kapcsán. A Csibi becenévre hallgató lány(fizikailag mozgásképes, agyilag teljesen kezelhetetlen, kommunikációképtelen lány) érdeklődésének a középpontjába kerültem. Első ránézésre valamit érez az ember, hogy itt nem kerek a világ, de ránézésre nem vesz észre semmit. Aztán csak közeledik, közeledik, mígnem 2cm távolságra megáll tőlem. Alacsonyabb nálam, majd' egy fejjel, látni a tüskés, fekete haját, ami csapzottan tapad a fejtetejéhez, pedellusokhoz hasonlóan hátrazárt kezekkel, résnyire nyitott szájjal. Megáll olyan közel, ahova ha lenézek, már félő, hogy beleütöm az államat. Nem csinál semmit aztán, csak néz. NÉZ...Pislogás, rezzenés nélkül, percekig, miközben hárman göcörésznek rajtam, hogy lám, a Csibi már megint pasizik. Misi későbbi reakciója alapján:"Ha ép lenne, ilyen korban már emelgetné a vödröket, úgyhogy ilyenkor már viszket neki." Ahamm, viszket neki. Aki megreked a "viszket neki" állapotban, az nem tud nézni ilyen szemekkel. Feketék voltak, mint a parttalan éjszaka, és itta magába a világot. FIGYELT engem. Úgy, ahogy a normális emberek nem, vagy csak nagyon ritkán szoktak. Éreztem azt, ahogy figyeli a rezdüléseimet, a tehetetlen rángatózást a nyakamon, miközben küzdöttem a lefelé nézés késztetésével. Jellemnevelő pillanat volt. Aztán egész úton visszafelé ezen a három órán gondolkoztam. Erőt vett rajtama vágy, hogy segítsek rajtuk, még ha csak azzal is, hogy elviszem őket a központjaikba, de ami rosszabb, erőt vett rajtam valami kifacsart optimista bizakodás, hogy VALAHOGY lehet rajtuk segíteni, hogy kinyíljanak a világ felé. Látszik bennük az ép ember, a mélyebben értelmezett tudat, amire csak reagálni, reflektálni nem tudnak. Lehet, hogy hülyeség de akkor is ezt érzem. Talán épp ezért is volt olyan keserítő látni a szülők időnkénti belefáradását és elfásulását. Tegnap az egyik lány anyja, aki nyaralni indult egy röpke pár órára, amíg a lányát kezelik, úgy búcsúzott el a gyerekétől: "legyél ügyes, hozz sok ötöst anyunak!" A másik nagymamája, aki azon göcörészik, hogy minek anyáknapi műsor, milyen verset mondanának azok, akiknem az is fél órás küszködés, hogy kimondják azt: Mama, papa...amivel ki is merítették teljes verbális szókincsük közel felét.

Aztán a harmadik reggel elkezdődött valami, ami még az én, csodákban bízó lelkületemet is felkavarta. Egyikük egy reggel, amikor a tolókocsis társát vitték be, BÁMULT engem. Egy olyan lány, akinek sosem néz egyirányba a két szeme, most szögegyenesen engem nézett, rezzenetlenül, párhuzamos fókusszal. Mosolygott rám. A társa, akit én vittem be az ölembe, és aki talán a legrosszabb állapotban van közülük, (ő az egyetlen, akinek genetikai oka van az állapotának), az, aki füttyögésen kívül semmire sem képes, mozogni sem, reggel, amikor felvettem, és magamhoz öleltem, visszakarolt. Belecsimpaszkodott a nyakamba, hogy tartsa magát, úgy, ahogy korábban aligha tette. Tétova mozdulat volt, az első próbálkozással ugyanis a szemüvegemet verte le, a másodikkal meg a számba nyúlt, de a harmadikkal átnyult előttem, és belekapaszkodott a vállamba.

Talán tényleg vannak csodák?

Talán tényleg megélhetem azt, hogy lássak párat belőle?

---------------------------------------------------------------------------------------------

Snitt. Hagyjuk mára félbe a munka tárgyalását; amit érdemes volt, elmondtam, a kifacsartabb, első sorban munkatársakhoz kötődő tapasztalatokat majd inkább máskor pedzegetem. Inkább vegyük elő megint az előző bejegyzésben is fejtegetett álmot és konfliktusokat egy percre. Bár azt terveztem, nem írom le az első exemhez kötődő viszonyomat, szakításunk történetét, elmúlt időszakok furcsa fetrengéseit. Inkább csak annyit említek meg, hogy 5 éve megtörtént az, amit senkinek az életben nem kívánok; csak annak, aki ezt velem is megtette. Évek után belelökni egy embert, akit állítólag valaha szeretett abba a pokolba, amibe ő lökött...Aztán snitt. Mintha nem is létezett volna sosem az a négy év, amit együtt töltöttünk, azok a percek amiket ketten, együtt éltünk végig. Akkor, amikor vége lett, véget ért minden, és egy új világ kezdődött el bennem. Aki szerint negatív, depressziós, tehetetlen etc. vagyok...nos, mindez arra a lassan öt évvel ez előtti napra datálható. A lényeg, hogy egy évvel az után még volt egy halom szemétkedése, amivel találkoztam, de azóta semmi; közel négy éve ő is, a családja is, mint olyan, megszűnt létezni. Jobb is volt így. Néha, ha egyszer-egyszer egymás közelébe kerültünk fizikailag, tettünk egy kört és mentünk tovább, mint elakadt némafilm mellett a dallam. Aztán jöttek az álmok, amik elővették, feltámasztották azokat az érzéseket, amiket inkább elástam magamban. Bosszú, keserűség, vágyódás; nem részleteném inkább. Szóval a lényeg a lényeg - miután álmomban megértettem, vagy megérteni véltem a helyzetet, az exeket, a gondjaimat, amiben feltűnt Ő, Dóri, eljött az a nap, amikor bebizonyosodott, hogy az álmok túllátnak az időn. Tegnap ugyanis anyáknapi ünnepség volt az idősek otthonában. Gyerekeket hoztak egy iskolából, hogy énekeljenek az időseknek,emlékeket és vágyakat felidézve.

És persze az Ő anyja volt a kísérő, az Ő anyja volt az egyetlen, aki a kerületből eljött oda, hogy elkísérje a gyerekeket oda, ahol én is dolgoztam; és akkor, abban az egy órában, amikor én is ott voltam az otthonban, és nem a városban furikáztam fel s alá.

Nem néztem a szemei közé. Nem hagytam, hogy észrevegyen. Az álom béli Lobonc véleményével ellentétben számomra nem az a múlt elfogadása, és legyőzése hogy odamegyek, és a szeme közé nevetek. Inkább az, ha fáj, amikor látom, de túl tudok lépni rajta, és el tudok mellette menni úgy, hogy nem roppant össze. Egy emlék azért fáj, mert igaz volt amíg tartott.

Amúgy vicces, mindenki, akivel beszélgetek odabent azt mondja, akárkit, akármit is szeretek, tartsak ki. Előbb vagy utóbb összejön. Vicces. Nem is ismerik a helyzetet; a szereplőket pedig végképp nem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.