Eljutottam megint egy olyan kritikus ponthoz az életemben, amikor újfent át kell néznem magamban, magam körül mindent, és ítélni: mi maradhat, mi kerül át a rostán, és hullik ki. Kimerültem. Kimerültem a tehetetlenségtől, a reménytelenségtől, a magánytól. Keserűen kell szembenéznem azzal, hogy bizonyos dolgokon nem tudok túllépni. Bizonyos embereket nem tudok elfelejteni, bizonyos érzések nem múlnak el belőlem, akárhogy is szeretném megszűntetni. Nem tudok K2höz másképp viszonyulni, mint eddig. Nem tudok mást látni bennem, mint amit eddig láttam, hiáa próbálnak tucatnyian meggyőzni arról, hogy csak játszik velem, vagy csak nem "méltó" hozzám. Nem akarom ezt elfogadni. Nem AKAROM ezt elfogadni. Ha elfogadom, be kell látnom, hogy rossz embert szerettem, rossz embert ismertem meg, rossz embernek adtam gyűrűt...Így csak azt kell megemésztenem, hogy amit én láttam benne szépnek és értékesnek, azt más embernek adja. Én pedig csak magamat okolhatom, hogy gyarló vagyok, hogy önző és szerelmes, és nem akarom elengedni azt, akihez eskü köt, akinek odaadtam a Fekete Rózsámat, amit sem visszakérni, sem visszalopni nem lehet; hogy elfogadtam, hogy ujjamra húzza a gyűrűmet, pedig látnom kellett volna a jelet: hogy a kör csak az én kezemen ér végbe és bír ki hónapokat egészben; hogy az övé már akkor eltört, amikor kézbe vette. Wadenek igaza volt, lekötöttem magam miatta, de már nem berzenkedem ellene. Ez az én döntésem, az én sorsom, ha úgy tetszik, és amíg nem érzem azt, hogy egy nyitás a hűségem ellen való, nem is próbálok meg immáron másfelé nézni. Nem azért szerettem, mert viszont szeretett. Azért szeretem, mert az ami, úgy, ahogyan. Sosem volt az enyém, és úgy tűnik, soha nem is lesz. Nem kergetek tovább álmokat. Ideje van a felejtésnek és az újrakezdésnek, ideje van a változásnak. Elhantolom magamat a mindennapokba, az önzőnek ható magányos, racionális életbe. A blog is meg fog változni. Kifogynak majd belőle a lelki mizériák és a nyűglődések, megmaradnak, még ha ritkábban is, a gondolatok tépegetése. Zazu, Csibi, Faithy: továbbra is olvaslak majd időnként titeket, de a kommentelést alighanem abbahagyom. Szakítani akarok a múltammal, aminek Ti is a részesei vagytok. Megszűnik talán a hosszú haj is...isten hozott a konformizáció világában. A tánc megáll, a zenekar elhal. Egy gyűrű eltörött...

Egy gyűrű újra összeforrt.

Looking for The Cure...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.