Csak állt, ahogy mindig is tette. Az üveg karácsonykor is a tőle megszokott módon verte vissza a szemközti bolt fényfüzérének villanásait, az elhaladó autók fényszóróját. Nem zavarta, tette a dolgát, ahogy azt meghagyták neki: állt, rezzenetlenül, mozdulatlanul. Karácsonykor, húsvétkor, reggel és este egyaránt. A születésnapján sem tartott szünetet. Nem vett ki betegszabadságot, nem ágállt, hogy sosem ülhet, feküdhet le egy percre sem pihenni. Ez volt a dolga, ezért létezett, és ez volt az, amit neki szánt a világ. Időnként ruhát cseréltek rajta, ahogy épp a főnöke kitalálta - hol egyszál gatyában virított, hol a legdrágább öltönyökben. Nyáron fürdőruhát, strandpapucsot, és könnyed pólót viselt, télen pufajkát, szőrmekabátot, síléceket. Ő, a Próbabábú. Ez az este valahogy mégis kicsit más volt. Talán a karácsonyi hangulat tette, talán a szállingózó hóesés, talán az egész levegőt betöltő forralt bor illata, ami még a búcsúbuliból maradt itt az emberek után, akik ilyenkor otthon, utcán, vagy bárhol máshol éltek, buliztak, ünnepeltek. Nem tudoni, de nem is számít. A lényeg, hogy a Próbabábú figyelni kezdte a világot. Számolta az autókat, figyelte a felvillanásokat, a szállingózó hópelyheket. Az embereket az utcán...Azt a lányt, aki megállt a kirakat előtt, hogy a fel-fel villanó tükörképben megigazítsa sminkjét, kisöpörje angyali arcából a lázongó tincseket. Szép volt. Nem kelthetett a bábúban férfias érzelmeket, hiszen nem volt férfi - bábú volt, egyszerűen csak tetszett neki a lány, a tökéletes forma, amit a hibák tettek széppé, ellentétben az ő szimmetriába oltott tökéletességével; az apró pírfoltokkal az arcon, ami annyi változatosságot jelentett az ő egyszínű ezüst grimaszával. Az apró mozdulatok az arcon, a mosoly, a pislogás, az orcimpa tágulása. Mozdulatok...mindenütt, mindenben mozdulat, változás, impulzus, élet...Ő pedig állt, mosolygott, ahogy mindig is tette, nem rebbent a szeme sem, hisz nem is volt neki. Neki csak ezüst színű félgömbök jutottak, lefúja ugyanazzal a festékkel, amivel minden más tagja is. Ahogy végig gondolta mindezt, már el is múlt a pillanat. A lány tovább lépdelt, a fények tovább villogtak, az autók tovább járták végtelen útjaikat a latyakban. Nem maradt meg a szemhúnyásnyi múltból, csak a vágy, hogy mássá lehessen végre, hogy ne csak nézzen mindent, hanem tehessen is valamit; hogy megérintse a szépséges arcot, hogy a műanyag ajkak lángra lobbanjanak egy hús-vér lény ajkain, hogy az üreges mellkasban dobogásba kezdjen egy szív, amit elfelejtettek fröccsönteni belé. Nem is vette észre, hogy mi változott meg. Azt vette észre, hogy tétova, ezüst szín ujjait a mellkasán nyugtatja, keresi, várja az ütemes dobogást, amit végül meg is talál a hűvös íveken. Ő pedig csak nézte a tetteit tétován...NÉZTE! Ő, akinek sosem volt szeme, nézi a kezét, ami sosem mozdult magától, ahogy mellkasán figyeli sosem volt szívének ütemes dübörgését. Dibb-dobb, dibb-dobb...Hát ezért volt olyan más a világ. Karácsony este, amikor a kívánságok valóra válhatnak, amikor az álmok beteljesülnek. Már meg sem lepődött, amikor előre lépve az üveg engedelmes szeretőként körbefonta alakját, ahogy átlépett a kirakat rezzenetlen világából az utca zajos miliőjébe. A rúd, ami egész eddig tartotta, támogatta, most is ugyanott állt, ahogy korábban mindig is tette - neki nem voltak ma estére álmai.

A bábú boldogan rótta az utcákat. Ruhája a legjobb anyagból voltak, minőségi, kézzel gyártott anyagból. Divatos, értékes, ahogy elvárja szinte mindenki manapság az ÉLŐ dolgoktól. Élvezte a hideg levegő simogatását, ami nem árthatott neki, a szelet, ami átjárta csavarral rögzített tagjait, a forgókat, amik engedelmes csöndben idomultak mozdulataihoz. Íme, itt volt a világ, megélheti, megtapasztalhatja, azzá válhat, akivé mindig is szeretett volna. Volt ereje TENNI végre. Nem ment messzire. A közelben egy ajtó mögül kellemes, pezsdítő muzsika foszlányai szűrődtek ki, és ahogy arrafelé fordult, meg is ragadta a lebbenő hajtincsek látványa. Azoké a vadóc, örökké rakoncátlan tincseké, amik után elindult, alig pár perccel ez előtt. A smaragd szín szempár nem vette észre, valahol a tömegben fürkészett célt a névtelen lánynak, a Próbabábú mégis érezte, hitte, hogy őt keresik az igéző lélektükrök. Nem lehet másképp, elvégre ez az este az álmokról, a beteljesülésről szól!. Lelkesen indult is befelé, hogy megszólítsa, megérintse, megölelje - ám a karcsú, kecses karok helyett csak egy vaskos, goromba tenyér taszította meg a mellét. Egy kétméteres, kigyúrt alak ragadta meg a ruháját, melyekért mások tízezreket fizetnek, és annál fogva lökte ki a sárba, az ajtó elé. "-Belépés csak meghívóval, surmókám..."-morrantotta rá a goromba alak, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna, hátat fordított, és visszatért posztjára. "Hát erről van szó..."gondolta szomorúan az egykori próbababa, ahogy feltápászkodott a mocsokból. ez itt az élők világa, ő pedig csak egy estét kapott, nem keverheti össze a szálakat. Viszont ő épp ezért más is, mint a többiek. Tud várni, elég türelmes ahhoz, hogy itt ácsorogjon, amíg ki nem jön, akit vár, elvégre létezése óta nem tett mást. Állt, várt, figyelt mozdulatlanul. Aztán peregni kezdtek az órák. Lassan elmúlt éjfél, és fázni kezdett. Elnyűhetetlen tagjait ismeretlen remegés rázta össze újra, meg újra, műanyag szájában frissen megjelenő fogak csattantak össze dermedt vacogásban. Nem adta fel. Nem tehette, elvégre ez volt a világ, a változás szele, amiért életre kelt, amiért ledobta a rá aggatott feladatokat, hogy belekezdjen mindabba, amiről a ma estéje szólt! Tovább peregtek a percek, a nap lassan emelkedni kezdett a horizonton. A Próbabábú már alig tudott magáról. Testét hideg láz rázta, orráról jégcsap lógott, ujjait kékre marta a fagy. Aztán végül megpillantotta: Smaragdzöld szemei véreres körben csillogtak, pirospozsgás nyakán lila foltok pettyezték. Az örökké vadóc tincsek izzadtsággal terhesen tapadtak a koponyához, szájából, a gyönyörű, rózsás ajkak közül mámoros fodrok szállingóztak szerte a szélben. Az oldalán pedig...Az oldalán pedig egy hús-vér srác. Csatakos, zsíros haj, lenyalva a helyi divat szerint, rajta szakadt, lazán csüngő póló, melyről sikít a hamisított márkajelzés. Arcán rúzsfoltok, nadrágján ital - és hányáscseppek maradványai. A tántorgó páros egy rossz mozdulattal a Próbababának esett, aki ösztönös mozdulattal kapott a felé nyújtott kéz után, ahonnan egy áttetsző, eldobható műanyagpohár került az ujjai közé. Az alkalmatosságban arany szín, érdekes szagú folyadék lötyögött hívogatóan; elvégre még sosem ivott, mióta az eszét tudta. "-Nelökdössémááá..." hangzott a goromba reakció azokból a kecses, finom ajkakból, ahogy elléptek mellette. Nem értette. Nem AKARTA megérteni. Ő megváltotta a világot azzal, hogy életre kelt - azért, hogy boldogságot leljen valaki oldalán, megajándékozza azt a valakit egy olyan érzéssel, amit más nem érthet meg. Korábban mindenki őt nézte, bámulta perceken keresztül - most pedig átnéznek rajta, mint mindenki máson. Tehetetlenül kortyolt bele a sörbe, az egyetlen dologba, ami az álomképe után maradt neki...

Tíz nappal később már egy új bábú állt a boltban. Az ezüstös színt aranyra cserélték, az új bábúra kék szemet pingáltak az érzőbb lelkű alkotók, a nadrág alatt műanyag hímtag domborodott; az Utódnak megvolt mindene, ami közelebb hozhatta az emberi léthez, mint a Próbababát bármi, amit korábban ismert. Ahogy az elődj, úgy az Utód is rezzenéstelen nyugalommal bámult ki az utcára. A karácsony elszállt, a fények lekerültek, a színes gömböket ismét felváltotta az akciókat hírdető táblák hada. Az üveg is más képet mutatott, mint korábban: a szép, vadóc lány vonásai helyett csupán egy tétova, tántorgó alak bámult befelé az utcáról. Kopasz feje búbját horzsolások, sebek csúfították, testét szakadt, mocskos ruhák hada fedte el, véreres, tompa tekintetét a kirakatra függesztve motyogott valamit, miközben a könnyek peregtek az arcáról. Szutykos kesztyűbe bújtatott baljával símogatta a helyet, ahonnan tíz napja egy leány arca nézett rá, baljában egy üveg kibontott sört szorongatott. A Próbabábú emberré vált végül; elvesztett mindent, amiről álmodott, de emberré vált. Már nem nézte az arcokat az utcán, nem számolta a kocsikat, ahogy suhantak számolatlanul. Nem merengett el az élet dolgai fölött, és nem álmodozott érzelmekről. Megtapasztalt mindent, és semmi nem maradt neki az álmokból. Csak a sörét szorongatta. A sört, ami olyan finom, olyan kellemes bódultságot hoz; a sört, aminek zöld üvege egy zöld szempárt, arany gyöngyözése pedig rakoncátlan, mindig lázadó arany tincseket idézett...

Egészségetekre nektek is! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.