Állunk. Szemben egymással, nem mozdulunk, nem rezdülünk, várjuk az ütemet. A dallam száll, a bordák mozdulnak a kezem alatt, a szív dobogása átszivárog a bordákon. Ütem...

Lép, kettő, húz, vissza, megint és vissza. Megáll, kivár. Új lépés, nyit, zár, fordít

Utálja a változatlanságot. Vátunk, cserélünk, a cipő csúszik a parkettán, a tenyerek bőre egymáshoz símul.

Lép, zár, traveller. Kereszt, pötty, kereszt, előre, vissza

Egymásra nézünk. A szem csillog, a mellkas zihál, de a levegőt mosolyogva szívjuk magunkba. Átüt a hátamon az izzadtság, gyűlölöm, de nincs vele mit tenni; természetből fakad. Látom, ahogy ő is vissza néz rám, apró, szabálytlan fogain megcsillannak a neoncsövek fényei. A trombita szól, mi pedig együtt rezgünk a hangjával.

Forog, lép, combja a combomra, dől, húz magával

Hajlok vele, csípője az enyémnek nyomódik, húz magához, a testünk egymásnak feszül, hajlok fölé, mint nyárfák a viharban. Érzem a remegését, a feszülést, mint meggörbített nádpálcát. Dobog, Él...

Vissza, nyitás oldalt, vissza, alap megint. Forgás, mögé nyúlok, húzom magammal lasszóba

A légzés nehéz, a levegő párás. Zavarnak a többiek, zavar a világ, a recsegés a rádióból. Megtöri az idillt, ahova menekülünk mindketten, kéz a kézben, egymás tekintetét lesve.

He goes, she goes...körbe, körbe, újra és megint újra. Húzom, megfogom, szorítom magamhoz önzőn, követelve, aztán lököm derékkal, csak a kezét tartom a kezemben

Ellép mellettem, meglegyint a szele, ahogy eltűnik mögöttem, de tudom, ÉRZEM ahogy ütemre mozdul, ahogy megszokásból engedelmeskedik szelíd akaratomnak. Ahogy fordul, a tekintet összekapcsolódik, a mosolyok eggyé válnak, aztán fordu is tovább, mint egy csalóka, tűnékeny álomkép.

Visszatér, ellép, játszunk egymással ahogy a lépés, és a kedv tartja. Mögöttem lépdel, a fenekét fogom, keble az alkaromhoz símul, aztán fordul megint elém, kéz a vállra, kéz a kézbe, kéz a derékra

Közel húzom, amennyire tudom, lába a lábaim közt, teste a testemnél, fordulunk együtt, körülöttünk szédül a világ, mi mégis egymástól vagyunk részegek. Érzem a számon a lélegzetét, az izzadása szagát, keveredve édes illatáva, ami annyira megragad. Húzom közel, ajkunk szinte egymáshoz ér, de nem lehet, mert én az övé vagyok, de ő nem az enyém. Akarom én is, ő is, de a tánc tovább lép, mi pedig követjük, mint engedelmes szolgák a láncon sorjázva.

Nyitás újra, zárás. Forog, én kapok utána, féltve, vigyázva, nehogy elessen, nehogy hibázzunk. Rántom vissza, forgatom, dől engedelmesen, ahogy tartom, mg végül lába nem éri a földet, csak a testemen támaszkodik. Fejreáll vele világ, de tartom, izomból, szívből, mint a világ minden kincsét, ahogy az is

Megdermedek. A zene véget ért, ahogy a tánc is. Immáron fél éve. Álomkép...

Én párja voltam, ő csak velem táncolt, pedig ehhez is két ember kellene. Se több, se kevesebb - csak kettő...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.