Röviden az élet:

Nem tudom elképzelni az életemet Kriszti nélkül. És nem tudom elképzelni vele sem. Talán erről szól a felnőtté válás.

Hosszabban:

Nem is tudom, mit írjak. Ömlenek az agyamban a szavak, és nem szólnak semmiről. Ülök az örvény közepén. Mit mondhatnék, ami megváltoztatja a világot? Mi olyat, amit eddig nem mondtam el?

Hét esztendő. Hét hosszú, küzdelmes esztendő. Ha romantikus regényt szeretnék írni róla, úgy kezdeném: Napsütötte augusztusi nap volt, amikor először megpillantottam az autók között. Sárga sapka, sárga mellény, kopottas farmer és edzőcipő volt rajta. Amikor ránéztem, melegebbnek éreztem a meleget. Hűvösebbnek a szellőt, mosolygósabbnak a morcos arcú, unott sofőröket. Valójában ugyanolyan nap volt, mint a többi is akkoriban. Felkeltem, lezuhanyoztam, rohantam szórólapozásba, hogy ne késsek el szokott módon. Valahogy mindenről lekések. Emlékszem, Lóránttal osztottak be. Másoknak ő volt a büntető század, nekem, úgy jó egy év rutinnal és nyíltsággal egy különc, de szerethető társaságot jelentett. Ő mondta először, hogy szólítsam meg. Fiatalnak tűnt, sokkal fiatalabbnak, mint valójában volt; pedig 21 év sem sok egy emberélethez képest. Nem tudom, miért hittem fiatalabbnak, szinte még gyermeknek. Talán a mosolya volt, az a tiszta, felhőtlen mosoly, csálé metszőfogakkal, talán a szemei, azok a gyönyörű, kék szemek, ahogy nevettek a világra. Amikor először néztem bele, úgy éreztem, megáll a világ. A madarak, emberek, kutyák megálltak és eltűntek valamerre, kötelező kellékeivé silányultak egy olyan hétköznapiságnak, ami gyarlónak, unalmasnak tűnt azokban a szemekben. Talán akkor voltam utoljára gyerek, amikor egy egyszerű lány arcán a teremtés minden szépségét pillantottam meg. Nevetve mesélte, hogy 21, hogy átmenetileg dolgozik csak egyetem előtt...és én látni akartam újra, hogy megint elmerülhessek a személyisége varázsában. Másnap oda kértem magam, ahol láttam. Nem volt vészesen nagy küzdelem, de megtettem, egyszerűen csak azért, mert bíztam valamiben... és ő ott volt, mosolygott, szárnyallt a kocsik között, én pedig szárnyalltam mögötte, mint valami mézzel megvadított méhraj. Amikor elmondta, hogy barátja van, összerezdültem. Más párjára nem formálunk igényt, emlékeztettem magamat a keserű múlt tapasztalataira, bár nem tudtam ellenállni neki. Teázni hívtam, és igent mondott, én pedig vártam, mikor ér rá. Talán három nap, ha kellett; elmentünk a Potalába, átélni egy csodálatos délutánt, csacsogva diáktüntetésekről, tandíjról, állatokról és érzelmekről. Közben pedig hallgattam, hogy sose kelljen elmondanom, mennyire gyönyörű.

Este megígérte, hogy visszaadja a teázást.

Másnap este hívott, hogy menjek el vele táncolni. Nem egy alkalomra, táncórákra; én pedig repesve kaptam az alkalmon, hogy vele lehetek újra, és olyan őrültséget tehetek, amit nélküle sosem tettem volna. Fa lábakkal, zsírpocakkal, egyszerű utcai gyerekként. De azért mentem. Mondjuk ha arra kér, menjek el vele gyerekeket mészárolni és szűzeket áldozni, akkor is mentem volna. Az első találkozás után úgy éreztem, hogy nincs többé döntésem az életem felett. Ahol ő van, ott vagyok én is, és ettől szép lesz minden perc.

Utána táncoltunk. Izzadtunk. Nevettünk...és eljött az a pont, amikor a test feszült testnek, kéz a kéznek, és az ajkak centikre voltak egymástól, és vártuk a szikrát, a beteljesedést...és nem történt semmi. Rá néztem, és eszembe jutott, hogy valaki szereti. Valaki bízik benne, és hazavárja, én pedig nem játszhatok istent, aki dönt kettejük kapcsolatáról, nem lehetek római hódító, aki begaloppol egy megszentelt földre, hírdetve önnön felsőbbségét. A szikrák elszálltak, a tűz elhalt...én pedig fájdalmas elégtételt éreztem azért, amiért betartottam a törvényeket, és nem léptem át azt a határt, amit magam húztam magam elé.

Télen szakítottak. Talán november utolsó hetében, nem emlékszem rá. Összeszedtem a bátorságomat, és elé álltam. Elmondtam neki, hogy szeretem. Bénán, mint egy első bálos kis lurkó, aki angyalnéninek nézi az óvónőt, és gatyáját markolászva vall neki szerelmet. Ő pedig szomorú volt, mert nem tartott partnernek, mert a barátját szerette, mert nem engem... és akkor valahol megállt az idő és az élet. Először akkor haltam meg mellette, amikor az orrom előtt csókolta meg a srácot, akinek már a nevére sem emlékszem. Úgy éreztem, hogy vége, nem mehetek innen tovább. Felálltam, és elmentem. Talán még hozzá is vágtam pár dühös szót a fájdalmaimért. De elmentem.

Két hétig bírtam. Utána visszatértem, mint a bűnbánó, kivert kutya, akit azon kaptak, hogy megrágta a kanapé szélét. Hiányzott a tánc, mondtam. Hiányzott a kikapcsolódás és a társaság, mondtam. Pedig csak ő hiányzott. Egyedül ő.

Szóval újra kezdődött a tánc, bemutatóval, vigassággal, bulival. Közben ismét visszatért az exéhez, és kezdődött előről a tépelődés. Lányok jöttek, lányok mentek - sose volt belőlük annyi körülöttem, mint akkor, és sose volt korábban, se azóta olyan, hogy ők akartak engem, és nem viszont; én pedig nemet mondtam, és távolodtam világtól, barátoktól, emberektől, hogy mellette lehessek. Azt hiszem, májusig tartott a következő lépcsőfok. Akkor vallotta be, hogy három hónapja új barátja van, csak nem mondta el nekem. Talán maga sem tudta, miért...

Akkor haltam meg másodjára.

Közöltem, hogy nem megy, nem akarom ezt. Nem akarok cserélődő neveket, cserélődő arcokat, visszatérő problémákat és élményeket hallgatni arról, mennyire boldog is valójában. Hogy szerelmes, hogy figyelnek rá, hogy társasága van és szerető környezete, aki mindent megad, amire vágyott....én pedig nem voltam benne a listában. Én csak úgy voltam ott, mint kinevezett barát, aki elvisel és eltűr mindent. Aki előtt lehet titkolni a múltat, a jelent, a jövőt, mert sosem tűnik el, mert sose tud lemondani róla. Barátjának nevezett, és a szemembe hazudott, én pedig elveszítettem mindent az angyalból, akit láttam.

Utána eljött a nyár, eljött az ősz, eljött a tél. Nem tudom, mennyit beszéltünk közben, de beszéltünk sokat. Találkozni nem akartam, talán csak felejteni. Milyen ostoba, gyermeteg próbálkozás... Vágd le a karom, és megtanulok írni az orrommal. Vágd le a lábamat, és táncolni megyek mankókkal. Vedd el a tüdőmet, vesémet, májamat, orromat, és egészebb leszek melletted, mint valaha voltam. Vedd el a szívemet, a vágyaimat, az érzelmeimet...és egészségesen leszek roncs, tétova, kóbórló test...

Decemberben nem bírtam tovább. Nem érdekelt, hogy barátja van, hogy bilincsre vágyik a kikötözős szexhez, hogy gumi nélkül bújik ágyba, hogy gyermeket szülhessen. Csak az számított, hogy lássam, halljam, érezzem a jelenlétét, lássam a mosolyát, hogy kacéran, játékosan rám öltse a nyelvét, és cuppogva közölje, milyen hülye is vagyok néha. Úgyhogy találkoztunk, és cuppogott, és nevetett, és a jeggyűrűjét mutogatta, az ajándékba kapott bilincsnek örült, arról mesélt, mennyire szerelmes és boldog vagy. Én meg tűrtem, küszködtem, szenvedtem...és vártam a csodát... nyárra pedig megtörtem. Előbb szeretőt fogadtam az ágyamba, később egy tapasztalatlan, gyermeteg tinilánnyal bonyolódtam kapcsolatba; és közben belehánytam a tükörbe, valahányszor belenéztem. Eladtam magamat az emberi alkotónak, a hús és lélek éhségének, miközben arra vágytam, te szeress; és hazudtam, napról napra, eljátszottam, hogy boldog vagyok, szerelmes és remény teli, hogy kapcsolatban élek és túljutottam a reménytelenségen. Pedig sosem jutottam túl rajta. Decemberben találkoztam adrival. Megcsókoltam, és vele voltam, és ő szerelmes volt, boldog és elégedett, hogy hosszú küszködés után végre barátot talált magának, én pedig örültem, hogy ha én boldog nem is vagyok mellette, legalább valakinek szebbé tehetem az életét...

Ő pedig egy nappal később szakított. A karácsonyt megtört lélekkel éltem végig. Krisztinek ajándékot csináltam, adrinak aranyat vettem. Egyik nap nyíregyházára utaztam, utána pesten tartottam a vállamat, hogy azon sírja ki magát és a fájdalmát. Egyik órában adrit öleltem és csókoltam, a következőben krisztit tartottam a karjaimban, és nyugtattam, nem lesz baj, szebb lesz az élet. A szilveszter volt a vége az egésznek. Egy estén át sírt a vállamra dőlve, miközben a barátai kint buliztak és szórakoztak a maguk gondtalanságában. Este szellemekről beszélgettünk, gyógyításról, világon túli világokról; és ő félt és rettegett a szellemtől, aki a tükrében lakozott, attól, hogy a macskája meghal, és nem vár rá menyország. Akkor tudtam meg, hogy októberben félre lépett. A boldog, szerelmes kapcsolat, amiről részegen is órákat mesélt, a gyerekbüfivel, kakás pelenkával és esküvői ruhával teli álomvilágot ő is elárulta ugyanúgy, ahogy az akkori párja decemberben. Azt mondta, nem emlékezett rá, hogy nem mesélte el nekem. Csak elfelejtette. Vagy csak el akarta felejteni....

Megkértem a kezét háromszor is, mindig kosarat kaptam érte; bár az első alkalommal részegen igent mondott, és egy estére elhittem, hogy tényleg jelenthet igent. Bemutattam a barátaimnak, az állataimnak, megnyitottam előtte minden sötét kis bugyrát a lelkemnek...és ez volt a válasz. Azt mondta, csak részeg volt, hogy a pasi nyomult, hogy csak egy csók volt, amit megvallott a barátjának, és ő megbocsájtott...én pedig arra gondoltam, hogy az eltelt öt évben hányszor is próbálkoztam ugyanúgy megcsókolni, hol részegen, hol józanul... Nem csókolhatta meg más sose, csak akitől ő akarta.

Nem értettem ezt az egészet. Mit láttam én ebben a lányban? Mit szerettem? Négy éves kapcsolat után 11 nappal már más karjából integetett facebookon. Nem hívott fel azzal, "Gergő, szerelmes vagyok". Nem mesélt arról, hogy udvarolnak neki. Egyik nap sírt, másik nap pedig az várt: "Krisztina megváltoztatta állapotát erre: kapcsolatban" és a pasitól egy diadalmas, győzedelmes poszt: "Végre, megvagy!"

Hát, persze. A srác, aki a baráti társaságban volt, és sose mondta el korábban neki, de szerette. Aki csak az alkalomra várt, és amikor megkapta, élt vele. Én pedig nem számítottam, az érzéseim se számítottak, se a vágyaim, a reményeim... Sem a könnyek a pullóverembe ivódva, se a hányásfolt loboncék szőnyegén.

és nem értette, miért fáj. Miért szenvedek és őrjöngök, miért ülök sírva a szobámba zárkózva, elkergetve magam mellől mindenkit. "Hiszen te kapcsolatban vagy!" mondta. És abban voltam. Be akartam bizonyítani, hogy lehetek nélküle boldog. Hogy én is jó vagyok egy kapcsolatra. Engem is lehet szeretni, én is lehetek férfi valaki szemében. Hogy nem döglök bele abba, hogy sosem lehet az enyém...

És évszakok jöttek, mentek, hónapok teltek el. Majd három év, tele hazugsággal. Karácsonykor az ajándékait néztem, és hagytam ott, mert nem volt kinek odaadni. Húsvétkor tojást festettem szivecskékkel és kék szemekkel, és vágtam falhoz, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy nem a páromat szeretem. A hónapok teltek, és én egyre kövérebb, magányosabb és keserűbb lettem. Éltem egy életet, ami nem volt az enyém, és nem volt másé sem. Mindig a csodát vártam, hogy egyszer rámír, és azt mondja, "hiányzol". De nem hiányoztam neki.

Májusban végül véget ért egy rémálom, hogy kezdődjön egy másik. Adri elhagyott, nagyanyám meghalt, és az utolsó mondata járt csak a fejemben: "Nagyon vigyázz rá, el ne veszítsd!" Én pedig nem adrira gondoltam, hanem Rá. Miközben mindent és mindenkit elveszítettem, ő járt a fejemben, hogy vigyázzak rá, szeressem, el ne veszítsem, mert belőle csak egy van a világon. Úgyhogy megkerestem. Összetört roncsként, tépelődve. Pedig eredetileg nem akartam, kicsit sem! Amikor lobonc megkérdezte, mi van vele, csak annyit mondtam: Őt ismerve boldog, szerelmes, és esküvőre készül; talán már túl is van rajta. Lobonc pedig nyaggatott, hogy attól, hogy menekülni akarok, sose fogok tudni.

"Egy öreg buddhista, és egy fiatal tanonc sétáltak egy ösvényen. Egyszer egy patakhoz értek, melynek partján egy nő állt, kérve, vigyék át a túlpartra. Egy buddhistának viszont tilalmas dolog megérinteni egy nőt. A fiatal tanonc tépelődött, és szabódott, de az öreg odalépett, ölbe kapta a fiatal lányt, átvitte a patakon, majd letéve elbúcszott tőle, és tovább indultak. Kicsit később megkérdezte a tanonc: "Mester! Miért vetted öledbe azt a nőt, mikor tudod, számunkra tilalmas nőt érinteni?" Mire a mester csak annyit mondott: "Gyermekem. Én felemeltem a nőt, átvittem a patakon, majd letettem, és magam mögött hagytam. Te viszont még mindig magaddal cipeled..."

Ezt mondta nekem. Hogy amíg nem lépek oda, nem veszem ölbe és nem teszem le a túlparton, mindig magammal fogom cipelni; és ha annyira bánom, hogy régen dolgokat nem tettem meg, akkor menjek vissza, hozzam vissza a pillanatot, és tegyem meg most! Elvégre, veszíteni nem veszíthetek vele semmit.

Úgyhogy megkerestem, megkérdeztem, hogy él, elmeséltem, mi történt velem abban a három évben. Ő pedig mesélt, a kutyája haláláról, a macskája haláláról, az új kutyájáról és a vágyáról, hogy új munkát találjon. Majd egy hónap telt el, mire elmondta, hogy menyasszony. Hogy két év után megkérték a kezét, és ő igent mondott, és szeptemberben férjhez fog menni; hogy boldog és eltökélt, hogy ezt akarja, ez a vágya, erről szól az élete.

Most pedig nem tudom, hogy mi van. A beszélgetésekkel együtt visszatértek az álmok és a lidércnyomások. Ahogy várom most is a csodát, és rá gondolok nap, mint nap, és mellette a tudat, hogy nem én kellek neki; még annyira sem, mint eddig, mert már a társaságomra se vágyik, a táncot is csak valami távoli időpontban tudja elképzelni, mire beletörődök, hogy feleség lesz, és a férje beletörődik, hogy van még ember a világon, aki az ő párjára vágyakozik. Napokig álmodtam arról, milyen szép is lehetne a jövő, az élet. Gyermekeink lennének, kicsi kis lakással, egyszerű kocsival, boldog pillanatokkal, aztán felkeltem, kivettem a biliből a kezemet, falhoz vágtam, és tettem tovább a dolgomat némán, mint egy robot. Csodák nincsenek. Az idő telik, a vágyai stabilak, az álmai stabilak, szeptember jön, az esküvő készül...és nem tehetek semmit. Elmondtam neki, hogy szeretem, mint semmi és senki mást a világon, de nem hiszi el, ugyanúgy, ahogy eddig sem. Miért is tenné? Három évig menekültem előle hazugságba, hogy ne kelljen ezt a három évet is reménytelen fájdalomban végigélni. Meg mit is adhatnék neki? Verseket? Szép szavakat? Őszinte érzelmeket, amiket megkaphat mástól is, és amire egész eddig sem vágyott? Egy romos lakást, pénztelenséget, kocsitlanságot, 130 kiló masszív keserűséget és megtörtséget? Ami szép volt bennem, az belőle született, és ahogy eltűnt ő, eltűnt a szépség is. Beteges lettem és öreg, lélekben összetört és álomtalan. Miért is szeretne viszont, amikor mindent, amiről álmodott, megkaphatja a mostani életéből?

Nincsenek csodák. Nincsenek álmok és remények. A valóság van, az pedig keserű és élhetetlen. Az a szó, hogy "szeretlek" pedig nem változtatja meg a világot, bármennyire is őszintém mondom neki...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.