Megint este, megint vasárnap, megint virrasztás. Az előbb ért véget a címmel azonos című szám. Valami nyálas lánybanda zenebonája, ami kivételesen jól sikerült. A másik ilyen szám az a Spice Girlsös Viva forever. A gigámban a vándorfájdalom kezd egyre viccesebb helyeken nőni, most pl bedagadt a mandulám, és KÍVÜL fáj, egészen a nyakam oldalán, ahol elvileg csak izmok, inak és erek húzódnak. Kicsit jobban kellett volna figyelnem anatómia órán, lehet. Vagy be kellett volna járnom...akkor lehet, Mo is másképp foglalkozna velem és írna, bár nem is tudom, hogy minek emlegetem fel megint. Ma már csak a dac és a közönyösség mentette meg attól, hogy végleg és visszavonatlanul töröljem és tiltsam IWIWről. Azt hiszem, még az én naív bizalmam is véget ér két hét hallgatás után. Kell a fenének, hogy ücsörögjek és azt nézzem, már megint tudott hülyeségeket megosztni üzenőfalon, de egy személyes üzenetig nem jut el. Azt hiszem, erre mondják azt: közöny. Egyszerű, puritány közöny és érdektelenség. Ezek mellett tényleg nem értem, miért zavarta, hogy töröltem korábban, amikor q-ra nem is akar foglalkozni velem? Legutóbbi levelébe írta azt, hogy azokra az emberekre sincs ideje, akikkel amerikában ismerkedett meg, és szeretné tudni, hogy mi van velük. Nos...akire az ember akar, akár naponta is képes 5 percet szánni. Persze ehhez akarni és tenni kell. Kb annyit, mint belinkelni egy youtubeos vidit...A találkozó K2vel tolódik, ami TALÁN jót jelent, mert ha a megbeszélt időpont nem lesz jó, az azért következhet majd be, mert munkám lesz addigra. Csak aztán legyen meg az a visszajelzés és egyebek...Abba mondjuk belegondolni is meredek, hogy egy olyan inverz-életvitel mellett, mint amilyet én most élek, hogyan fogom bírni a 9-6ig tartó talpalást. Abban bízok, hogy az első nap odacsap majd annyira, hogy kiüssön aznap este. Az általában sec perc alatt visszarakja a biológiai órámat. A nap további eseményei között érdemes megemlíteni még azt is, hogy ez a 4. nap, amióta még csak nem is beszéltem exemmel. Ennyit a prioritásokról és az őszinte hiányérzetről...Ech...nők és a becsület, nők és az őszinteség. Az elmúlt pár napban sokszor néztem meg a Verdák című animációs filmecskét. Szokásomtól eltérően sikerült szinkronos verziót szerezni, és MEGÉRTE!!! Kevés olyan film van, amit egy szinkron fel tud dobni, de EZ az. Vagy két marék poénnal, és egy 16-os karikával lett több a film. Abból egyre gyakrabban gondolok arra, amit az öreglány verda fejteget. "Egy nőnél az igen talán, a talán nem, a nem pedig igen!" Aztán eltelik két perc, és nézi az ifjó szerelmeseket, mellette egyszervolt kedvese szobra, béke poraira. Akkor jegyzi meg, amolyan öreglányos módon: "Ohh te vén betyár...emlékszel még, amikor Talánt mondtam?" Igen, tudom, idiotizmus, de akkor is megfogott. A tökéletes reménytelenségbe oltott reménysugár, ami mindig bukásra van ítélve. Még akkor is, ha a véletlenek mást mutatnak. Ha olyan dolgok jönnek szembe, aminek se értelme, se logikája nincs, ha az ember a racionalitásban keresi a dolgok gyökerét. Amikor az ember szembesül a halálával, és megpillantja a menyországot a túloldalon...Munka kilátásban, tali K2vel, újra egyedül a magam uraként...Dorcsi és Viktor újra képben, pedig lövésem sincs, hogy hogy kerültek megint netközelbe, és hogy miért is kerestek meg engem. Ugyan ez a helyzet Wendyvel. Nem tudom megmondani, hogy mi változott, de valami HATÁROZOTTAN más. Bizsergető, borzongató. Mint a tavasz lehellete a tél legelején. Az álmaim is úgy alakulnak, mintha a múlt, ami annyira fájt, lassan lezáródna. Nem bennem, nem azzal, hogy már nem fáj - inkább mintha már nem kísérne. Már nem fáj, hogy Mo azt csinálta, amit, mert már nem is akarom, hogy más legyen. Ő választotta ezt az életet, ő választotta a maga hibáit és a hülyeségeit, nekem pedig már van erőm rá azt mondani, hogy fáj, de nem térdelek le érte. Fáj, hogy K2nél még mindig az szerepel, hogy "kapcsolatban" de volt erőm tenni és remélni annyira, hogy a szeme közé nézzek - amit nem tudtam megtenni május óta egyszer sem. Ráadásul még a szennyesemet is sikerült kiteregetnem anyámék előtt, úgy-ahogy. Már csak a lakást kellene rendbe tenni. Amúgy érdekes, majdhogynem vicces. Egy hajszálat nem tettem odébb, amióta egyedül vagyok, valahogy mégis mindennek nagyobb rend lett a hatása. Lehet, tényleg az volt a legroszabb, hogy exemmel éltem együtt. Vagy csak szükségszerű volt az ő távozása. Valahogy most már ez sem fáj, pedig korábban sokat szenvedtem miatta. Egyszerűen mintha az elmenetelével magával vitte volna belőlem azt, amit átvettem tőle megismerkedésünkkor: a rettegésbe zuhanó félelmet, állandó fájdalmat, és amagány leküzdhetetlen érzését. Minél távolabb van, annál távolabb érzem magamtól én is ezeket az érzéseket. Sőt, ma már egész csibészes hangulatom is támadt:) Jó lenne, ha nem múlnának el ezek az érzések holnapra. Ha képes lennék hinni és remélni, mert azt érezném, hogy van rá okom, és van miért!

Csak azt a retkes tartozást tudnám végre kifizetni...:/ 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.