Örömmel jelenthetem minden kedves érdeklődőnek, hogy VAN NET!!! Happy és tobzódás az örömökben, ugyanis immáron képes vagyok eg perc alatt belépni az IWIW adatlapomra, elolvasni a leveleimet, vagy épp belépni a blogol oldalra. Igyekszem ki is használni minden lehetőséget, hogy leterheljem a frissen visszakapott hálózatot, és töltök mindent föl-le, ahogy csak tudok, nem túl sok eredménnyel. A freeware retrogame gyűjteményem immár gigányi mennyiséget lép át, ami nem rossz teljesítmény, tekintve hogy nagy többsége a 10 megát is alig éri el, lásd pl Dune2 és Street rod. A mai nap meglepetése, hogy táncos párom visszaírt. Hi K2! Persze ez szokás szerint elég volt ahhoz, hogy összezavarjon, de én már csak ilyen zavarodott vagyok. Főleg az gondolkodtatott el, amikor megkérdezte, hogy mi van velem. Mit mondhatnék erre? Nem cigizek. Nagyügy. Nem csajozok. Sajnálatos. Nincs munkám. Nemá, megint? Ugyan, ezek közül minek érdekelné akármi is? Engem sem érdekel. Talán csak a nincs melóm rész. A többi meg asszem nem nagyon rajtam múlik. Illetve nem csak rajtam. Én gürizek, küszködök és próbálkozom, aztán vagy lesz eredménye, vagy nem. Többnyire nem. Úgyhogy megint jött az agycsavargás, hogy mit is mondjak neki vagy épp miről is meséljek. Reggel ugyanis abban az állapotban leledztem, hogy miért is ne, találkozzunk! Mert tényleg miért ne. Jó volt vele, jó volt a társasága, fellendítette az életemet. Aztán jöttek a gondok szokás szerint, és vele az összekapások -miatta, miattam, rólunk, másokról. Igazából mindegy. Ő ragaszkodott volna a barátságunkhoz, én többet szerettem volna, és máris kész a kibékíthetetlen ellentét. Elvileg persze mehetett volna minden tovább, mint addig - de mégsem. A barátság addig barátság, amíg működőképes - többek közt ez különbözteti meg a párkapcsolattól. Ha valakivel együtt vagy, vagy a vérségi kötelék köt össze vele, akkor lenyeled, ha veszekedtek, eltűröd a hülyeségeit és a rigolyáit, mert van MIÉRT elviselned. De egy elcseszett barátságnál, ahol már sem a bizalom, sem az őszinteség, sem az összetartozás érzete nincs meg, ott már nincs miért küszködni. Dacára annak, hogy a legtöbb nőnemű egyén úgy tartja, hogy ha lelépek egy veszekedés vagy csalódás elől, akkor az hiszti. Nem hiszti. Egyszerűen csak nem látom, nem láttam értelmét a további küszködésnek. Neki kellett egy barát. Nagy ügy, elhiszem. Nekem meg egy barátnő kellett volna. Ez meg az én nyűgöm. De nem fogom csak azért ledaráltatni magamat, hogy neki meglegyen mindene. Ott volt a pasija, talán még most is ő van ott neki, akkor foglalkozzon vele, és nem azért, merthogy bassza meg, ha nem én kellettem neki - egyszerűen csak nem volt kedvem hozzá, hogy pasija legyek valahol a pasija helyett. Ha gyengédségre, törődésre, figyelemre, vagy akár csak egy beszélgetésre vágyik, akkor azt ne VELEM képzelje el. Ha dönt valaki mellett, döntsön mellette szívvel lélekkel, teljes egészében, fogadja el gyengéivel és erényeivel egyaránt. Az egyetlen dolog, ami a kettőnk viselkedésében eltér az az, hogy ő inkább megőrizte volna a jót is és a rosszat is a kapcsolatunkból, én viszont lemondtam inkább a jóról is, és a rosszról is. Így volt könnyebb. Így fájt talán kevésbé. Talán azért, mert nem kellett naponta szembenéznem azzal újra és újra, hogy nem lehet az enyém, bárhogy is szeretném, bármit is teszek. Elfogadni meg nem tudtam akkor sem, és nem tudom most sem. Most már talán nem érdekelne a dolog, de akkor merül fel az új kérdés: minek. Minek feleleveníteni egy kihűlt kapcsolatot, ha nem is hűlt ki, csak az idő hordta be porral? Minek elhitetni, hogy van megbocsájtás és feledés, amikor benne is ugyanúgy ott élnek a régi sérelmek, mint bennem is? Igen, azért, hogy ne legyünk egyedül. Mert ha nem kapja meg a pasijától, amit szeretne, vagy amire vágyik, miért ne adjam meg neki én, aki épp úgy vágyik azokra a dolgokra belőle, amikre eddig is...De hol van ennek a vége? Hol van a pont, amikor még megéri szenvedni, tűrni, és ott állni valaki mellett, és hol van az, amikor már azt mondjuk, hogy nem, nem kell? Dest pasiját sosem csíptem, de valahogy mégis el tudom fogadni a kapcsolatukat. Talán azért, mert az övéké más, és ez látszik is. Talán csak Desttel volt más kapcsolatom, mint a többiekkel. Talán ott azt érzem, hogy az út, amin járnak, vagy ahova kerültek, az igaz, és helyes, míg másoknál nem ezt látom. Akár fél éves kapcsolat, akár azóta megújított dolog, akkor is azt érzem, amit éreztem Izénél is, és éreztem egy másik párja mellett is: addig boldog, míg az akar lenni, és amíg nem néz szembe a kérdésekkel, amiket én tennék fel neki, ha érdekelne a dolog. Nem attól pár a pár, hogy egy ágyban alszanak, nem attól, hogy napi 24 órát töltenek el kettesben, de talán még csak nem is attól, hogy ez a napi 24 óra mennyire boldog vagy vidám...legalábbis szerintem. Azt hiszem, inkább attól, hogy ha nem töltenek együtt 24 órát naponta, akkor is érzik magukban a másikat, a hiányát, a tudatot, hogy bármi történik, ő mellettük áll, hogy bármi van, vele meg lehet oldani. El lehet menni hozzá, pisis pohárral meg a terhességi teszttel, el lehet hívni a világ végére is kirándulni, mert megy ha tud, csak azért, hogy ott legyen. Az embereket az köti össze, hogy ha fél évig sem beszélnek, elég egy üzenet ahhoz, hogy hiányozzon a másik, és menni akarjon oda, ahol keresik, azért, mert tudja, hogy szüksége van rá valakinek...

Echh...megint ez a hülye álmodozás. Elmegyek, találkozok vele, és megint nem fog változni semmi. Soha nem változik semmi...

A mai képregényt viccesre terveztem, de ehhez a témához nincs poén. Úgyhogy lesz megint egy őszinte ömlengés, amit csak egy ember ért, de az is utálni fog miatta. Sebaj, ez a blog az őszinteségről szól, és ehhez egy adalékmottó: Nem mosolygok, csak ha van rá okom. De ha van rá okom, azt titkolom, nehogy elveszítsem!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.