Ma este is rémálmom volt. Mint az elmúlt éjszakák során oly sokszor. Néha furcsa érzés felébredni, és visszaemlékezni; vagy éppen elfelejteni mindazt, amit az öntudatlanság óráiban átéltünk. Legutóbbi este drágalátos exem tért vissza; ez önmagában is kiadós ok a kiabálva ébredésre, de a helyzet, amiben voltam, sokkolóbb volt, és egyúttal érdekesebb is, mint amiből az ember csak úgy felébred egyszer. "Az élet majd bebizonyítja, hogy melyikünk is a szar ember!" mondta régebben...és én nem tudom, hogy az élet bebizonyít-e valaha is valamit, vagy csak folyik a maga unalmas medrében, valami végtelen óceán felé. Tényleg szar ember lennék pusztán azért, mert nem vagyok sikeres? Azért nem találom a páromat, mert nem érdemlem meg, mert az életem hazugságokból és téveszmékből áll, vagy egyszerűen azért, mert mindannak, amit magamban hordozok, a mai világban nincs értéke az emberek előtt? Egyáltalán milyen ember vagyok én? Görbe tükörből nézem a szemeimet, és merengek azon, mit miért tartunk fontosnak vagy lényegesnek. Becsület és hűség - szép szavak, de mik vannak mögötte? Adrival a kapcsolatunk nem volt egy teljes mellszélességgel megélt valami. Szerettem azt, ahogy szeretett, hogy ártatlannak és esetlennek tűnt, egy hozzám hasonló elveszett tévelygőnek, akinek szüksége volt valakire, aki én tudtam lenni azokban az időkben. Becsületes dolog volt lemondani más lányokról, nőkről, akár csak esély szintjén is, hogy vele legyek? Vagy csak egy szép hazugság további hazugságai? Hűséges voltam hozzá, mert nem dugtam félre, nem randiztam mással, nem vallottam szerelmet más lányoknak. De hűséges voltam-e abban, hogy annyira egyetlen legyen nekem, mint amennyinek eleinte ő tartott engem? Mert ebben nem voltam az. Voltak barátaim és hobbyaim, amik fontosak voltak mellette. Lányok, akikkel beszéltem, támogattam őket, akik fontos részei voltak az egymást követő mókuskerékben eltöltött napoknak. Létezik egyáltalán becsület és hűség, vagy csak a megfoghatatlan önzésünket tartjuk annak? Jobb ember lettem-e azáltal, hogy ezt az elmúlt pár esztendőt vele töltöttem? Nyertem-e ezzel valamit, vagy csak elszalasztottam a lehetőségeket, amiket az élet kínált valami megfoghatatlan, misztikus felsőbb cél miatt?

Krisztiről egyre inkább érzem azt, hogy egy álomvilágban él; és minél többet agyalok ezen, annál jobban dühít és keserít el, mert nem tehetem fel a kérdéseket, amiktől felébredne, mert nem akar felébredni. Közben pedig be kell látnom, hogy én is csak az álmaimat kergetem évek óta. Közben pedig valahol félúton elfelejtettem valójában álmodni. Ha a jövőbe tekintek, álmodok magamnak egy feleséget, kis gyerkőcöt, egyiptomi nászutat és olcsó poénokat az anyakönyvvezető előtt. De már nem álmodom azt, hogy megnyerem a lottóötöst, és milliomos leszek belőle. Nem álmodok arról, hogy a feleségem tökéletes lesz, és a szerelmünk bonthatatlan. A gyerekeim ugyanolyan elveszett, elcseszett emberpalánták lesznek, mint másik 8milliárd, szerte a világban. Lesz nekem egyáltalán valaha is családom, vagy gyerekem? Lesz valaha feleségem? Fogom-e szeretni, tisztelni, imádni és vigyázni rá, ahogy szerettem volna, vagy felőröl a szürke, álomtalan lét, és csak egy életközösség lesz az egészből? Ha lesz feleségem, milyen lesz? Szőke, barna, kék szemű, vagy vörös? Teleszájú, életet habzsoló hedonista lesz, kiöregedett ágymelegítő, vagy esetleg elveszett, kósza lélek, aki pont úgy nem találja a helyét, ahogyan én sem? Szeretném hinni, hogy az élet szebb lesz, és jobb, de nem tudom mihez kötni. A lottó elkerül, ahogy a karrier és a gazdagodás is. Eredmények és biztonság helyett csak a középső ujjamat tudom felmutatni a világnak, miközben vakon tapogatózok az ismeretlenben. Itthon ülök, és CsCat levelét várom, egyszerűen azért, hogy azt érezzem, valaki gondol rám, de nem ír, ahogy nem ír más ezer ember sem. Fontos akarok lenni több ezer másik fontos ember elé bújva; és ezzel pontosan ugyanúgy törtetek és taposok, mint minden karrierista, csak számomra nem az jelenti a presztizst, ha egy nullával több van a fizetésem mögött, hanem eggyel több ember köszön rám reggelente, és kérdezi meg tőlem, mi történt velem tegnap óta.

Közben pedig véget ér a nyár

A nyár vége pedig egyet jelent a születési dátum közeledésével, egy értelmetlen számmal több lesz, amit be kell mondani a koromnál. 32. Véget ér a nyár. Elmúlik az én nyaram is, marad az ezer színű, cseppekben gazdag ősz; és emberek helyett a párnámat ölelhetem magamhoz fázósan, amikor kimozdulni sincs kedve az embernek, a koszos, nyomorlakásokra néző ablakból egyedül figyelhetem majd a szürkére fakuló esőcseppeket...közben pedig merenghetem azon, miért is nem veszi észre őket senki más. Talán mert nem is akarják. Nincs belőle pénz, nincs belőle társadalmi elismerés. Csak pár esőcsepp a koszlott ablakon. Én pedig belevésem majd azt a szót, hogy KINCS, fordított S betűvel, hogy emlékezzek a gyerekkorra, a gondtalanságra, a barátok közt átélt kitaszítottságra, amit még iskolában éltem át, mint az igazgató fia.

Kincs

Kincsecském. Kicsim. Kedvesem.

Felnövök, és elfelejtem a beceneveket. A párom már nem Kicism, Drágám, Szivem, Aranyom, csak Asszony, vagy valami hasonló és szürke lesz. A fák elejtik leveleiket, sárgán és aszottan, közben pedig elveszítik a tavasz üde, ragyogó, élettel teli zöldjét és színeit. Szeretnék megölelni valakit, hozzá bújni, és azt mondani: Ne aggódj! A holnap sokkal szebb lesz! És szeretnék hinni benne, és törni utána, mint ahogy totyogó gyerek kergeti a lepkét. Nem azért, hogy elkapja; hanem hogy fusson, rohanjon, szabadon és kötetlenül. Szeretném érezni a fiatalságot, vadságot, hogy nincsenek lehetetlenek és végtelenek, csak a vér dübörgése, és a boldogság feszülése a mellemben. Szeretném érezni, hogy apám odajön, felkap, és feldob a levegőbe; hogy rám nevet, és büszkeség tölti el, nem pedig a keserű csalódás, amit most érez, ha rám néz. Nem ezt az életet szánta nekem. Diplomát akart, karriert, pénzt, kertes házat, Feleséget nekem, és unokát magának, én pedig keserű vagyok és szégyellem, hogy semmit nem tehettem hozzá az ő életéhez sem, épp úgy, ahogy másokét se tettem gazdagabbá.

A szülőket mostanság senki sem érti. Nem is akarják, nem is tudják. Nyilván van szülőkben is kudarc, elviselhetetlen zsarnok fráter, akitől jobb elköltözni, és elfelejteni; de talán a legtöbbet csak elfelejtettük megérteni. Apám azt érzi, hogy kudarc vagyok, mert nem értem el semmit; de az én kudarcom az övé is. Apaként, emberként, felnőttként. Amivel ő boldogult, abban én elbuktam, és nem tudta továbbadni mindazt, amit ő tudott és élt meg, mert hiába mondta, nem figyeltem rá, és nem tartottam fontosnak. Talán nem is rám haragszik, hanem a bennem testet öltött hibáira. Én azt mondom, 32 éves vagyok, nincs már időm iskolába járni, évekig keresgetni a nagy szerelmet. Ha várok 6-8 évet arra, hogy gyerekem szülessen, akkor is 40 leszek, mire egyáltalán megszületik. Apám meg majdnem 70. Ha él egyáltalán addig. Neki nincs ideje megvárni, hogy unokát szüljenek neki. Még annyira sem, mint nekem. Nem fog tudni az unokájával kocsit tologatni az őszi napfényben, nem tudja a térdén lovagoltatni, vagy a telefont mutogatni neki. Az élete véget ér úgy, hogy sosem láthatja majd, milyen apa lenne belőlem. Hogy milyen lesz az, amikor valaki az ő nyomdokain vezeti tovább az életét.

A szülő számára az első a gyermeke. A szülő is csak ember, korlátolt és véges, térben, időben, gondolatban. Sokszor nem azért baszogatnak minket, mert nem értenek; azért teszik, mert abban hisznek, hogy azzal tesznek jót. Néha elég lenne ezt megérteni és elfogadni ahhoz, hogy jobban szeressük öket; még akkor is, ha nem adnak rá sok okot.

Ohana. Azt jelenti: család. És egy családban senkit nem hagyunk magára. Akkor miért hagyjuk magunkra a szüleinket? Összeköt minket a jövőbe vetett reményünk. Nem az, hogy mennyire leszünk sikeresek; hanem az, milyenek leszünk. Ha boldogok, és megtaláljuk magunkat, akkor ők is örülni fognak, mert amiért elkezdődött az egész játék, az célba ér. Sose fogják azt a párt imádni, akit mi szeretünk, sose fogják azt a zenét hallgatni, amit mi hallgatunk, és sose lesznek meggyőződve róla, hogy jobban neveljük a gyermekeinket, mint ők tennék - de ott lesznek a gyermekeink. Ők pedig játszani fognak vele, szeretni és kényeztetni, mert az unoka az utolsó bizonyítéka annak, hogy egész emberré nevelték a gyermekeiket. Mindegy, hogy mi történt addig. Mindegy, mi fog történni azután. Az élet folytatódik, és nem éltek hiába.

Szeretem a szüleimet, akkor is, ha nem szeretnek viszont. Szeretem az embereket, akkor is, ha kilöknek maguk közül. Szeretem magamat, és az életemet, mert ez az egyetlen, amit sosem vehetnek el tőlem igazán. Aki szeretni fog, ennek fog szeretni. Elcseszettnek, pocakosnak, izzadósnak, és állandóan tépelődőnek. Mert ha szeretni tud, csak ezt szeretheti. Aki a pénzemet szereti, vagy az ágyban nyújtott teljesítményemet, elfelejt, amint elmúlik mindez. A végén csakis én maradok belőle.

Simba... Elfelejtetted, hogy ki vagy, tehát elfeledtél engem is.

Sose felejtelek el. Egyikőtöket sem. Ha lehull a függöny, és végig pörög életem filmje, ti néztek majd vissza rám. Arcok nélkül, nevek nélkül. Mind velem lesztek. Én pedig megköszönöm majd mindazt, amit kaptam tőletek, legyen az jó, vagy rossz, mert attól lettem azzá, amivé; és majd szomorúan állok majd az őseim emléke elé, hogy ez voltam én; ennyit hoztam ki évezredek küzdelméből. Talán lesz majd valaki, akire ránézhetek utoljára, és azt mondhatom: megérte. Hogy megtaláltam benne mindazt, amitől teljessé lett az életem, aki mellett minden szenvedés csak egy őrült nagy kaland volt; és hogy lesz valaki, akire rámutathatok, hogy majd ő viszi tovább azt a harcot, amit nekem fel kellett adnom, hogy jobb, boldogabb, teljesebb emberként álljon majd az én emlékem előtt, ha az ő ideje is eljön.

Tudom, ki vagyok. A te fiad vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.