Avagy mese a modern barátságokról és kapcsolatokról, kölcsönözve pár figurát névlegesen Antoine de Saint-Exupérytől.

A Kis Herceg és a Róka

Csillagfényes este volt. Most is, mint minden másik estén, amikor kijött ide, a dombok tövébe, távol emberektől és világtól, részegek, királyok és kígyók nélkül. Ilyenkor pár percig csak magával foglalkozott, és a kis kék bolygóval - az otthonával. Idejét sem tudta, mikor került el onnan, ahogy azt sem, miért. Egy nap csak arra ébredt, hogy furcsa emberek veszik körbe, egy furcsa világ, még furcsább törvényekkel és szabályokkal. Egy valami nem változott soha; az érzés, hogy nem innen jött, hogy csak átutazó, aki a másik világba vezető révészt keresi, aki elrepítheti innen oda, ahová mindig is tartozott. Arra a picike, aprócska csillagra, amit mások csak B-612nek hívtak, és amit mindenki más csak egy aprócska, távoli fénygömbnek látott - épp olyannak, mint a körülötte lebegő több milliárd társát.

Először észre sem vette a változást. Csak nézte, nézte a kék eget, élvezte a szellő érintését, a fű gyengéd simogatásait. Azután megpillantotta Őt. Apró, pici, bolyhos jószág, alig több, mint kőhajításra tőle. Vöröses fényben játszó bundája együtt mozgott a rét hullámaival, zöld szemeiben gyerekes játékot jártak a csillagok fényei. Az eget nézte, ahogyan a Herceg is. Egyszerű, földi módon, állathoz méltóan távolságok és rejtelmek nélkül. A csillagokat nézte, azért, mert szép. Mert egyszerű lelkében a szép jó dolgot jelentett, teli bendőt, békés álmot, meleg vackot, és nedves orrokat.

A Herceg csak ült, némán, meglepetten. A csillagról az apró rókára terelődött a figyelme, gondolatait a távoli békesség helyett a furcsa ismeretlen kötötte le. Milyen élete lehet? Van családja? Vannak barátai? Érez-e hívást ő is a csillagokból, vagy csak pöttöm kis szentjánosbogarakat képzel a fények mögé? Szokott-e félni a távolságtól, a jövőtől, mindazon ismeretlenektől, melyeket egyszerű elméje még csak fel nem foghat?

Szokott-e magányos lenni a csillagok fényében ülve?

Nem mozdult egyik sem. Szavak nem születtek, mert egyikük nem tudott beszélni, másik pedig nem akarta megtörni a harmóniát. Így hát csak ültek, és nézték mindketten a csillagfényes eget.

A második estén a Herceg szokott helyén ült. Merengett az otthonról, és békességről, egyedüllétről, érthetetlen szépségekről. Talán meg is lepődött cseppet, amikor ismételten felbukkant a Róka. Most se szólt semmit, csak leült, zöld fényű szemeit egy röpke pillanatra az emberre vetette, majd hosszú sóhajtással adta át magát a csillagok varázsának.

A hatodik napon már régi ismerősökként ültek. Mindenki a maga szokott helyén, mozdulatlanul; talán csak a róka helye került pár arasznyival közelebb; talán csak a telő hold fénye miatt tűnt úgy. talán csak a szagok tévesztették meg az aprócska kis lényt. Ki tudja?

Tizennegyedik nap. A távolság határozottan csökkent. A dombról előbb a völgybe került a kinevezett kilátó, majd a következő dombra. Amíg nem ért fel a tetejéig, nem láthatták egymást, de érezték: néma társuk ott ül, valahol, láthatatlanul. A távolság pedig napról napra fogyott a szíveikben is. Már több pillantást vetettek egymásra, szégyellősen, félrekapva tekinteteiket a másik elől, nehogy az rájöjjön: tudnak róla.

A huszonharmadik napon a szomszédos dombra ültek. Az apró részletek egyre többet és többet mutatott a másikból. A Kis Herceg szemügyre vehette a róka felemás füleit, melyet talán egy gyerekkori csetepatéban téphettek kurtábbra, a bundás mellkas gyors ütemét. vagy éppen azt, ahogy az egymásra tekintésekben miként nyalja meg a fénylő kis orrát. A Róka megnézhette magának a Kis Herceget, kék szemeivel, és kalász-szőke, kusza hajával. Különös ruházatát, valamint azt, hogyan harapja be ajkait töprengés közben.

A hatvanadik estén - pontosan számolta, írt róla naplójába, - megtörtént a kapcsolatfelvétel. A Herceg megtörte az íratlan szabályt, mely mozdulatlanságot követelt mindkettejüktől, és tétován a róka felé nyújtotta kezeit. Az felpattant, és elszaladt; vissza a domb tetejére, ahol biztonságban érezhette magát.

Hetvenkilencedik nap. A Róka visszatért korábbi helyére. Alig pár lépés választotta el egymástól a két ábrándozót, és már akkor sem riadt meg, ha a Herceg csücsörítve cuppogott neki. Válaszra nem méltatta; a büszkesége, és értetlensége meggátolta mindebben - megszokásban viszont nagyon is ügyes volt. Amikor cuppogást hallott, csak arra nézett, mély, zöld szemeivel, felemás füleit hegyezte, és az ismerős szagokat fürkészte a levegőben. Határozottan közel álltak egymáshoz immár. A távolságot nem a véletlen, és megszokás szülte, hanem az elsőként érkező elhelyezkedése. A Herceg kiválasztotta a pontot, ahonnan a legkevesebb felhő takarta az égboltot, a Róka pedig kiválasztotta azt a helyet, ami számára kellemes távolságra esett az embertől. 

A kilencven hetedik napon már egymás mellett ültek. Épp csak karnyújtásnyira, de a Herceg már tapasztaltabb volt. Nem mozdult gyorsan, nem rémítette meg apró kis társát, csak ült, és beszélt hozzá. Idönként közelebb tette kezét, csak úgy próba képpen, és ha morgást vagy készülődést kapott válaszul, visszahúzta. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Majd az idő megoldja a nehézségeket.

Száztizenharmadik nap. Megtörtént a csoda. A Róka nem menekült el a kinyújtott érintés elől, nem morgott harciasan, és nem fészkelődött. Hagyta, hogy a gyermekien vékony ujjak megérintsék bundájának selymes lágyságát, hogy kitapintsák vékonyka bordáit, és az alatt szaporán lüktető szívét; majd, amikor a becéző kezek visszahúzódtak volna, nedves, fekete orrát odanyomva hozzájuk szívta be magába az ember illatát. Először félénken, éppen csak, majd végül egészen közelről. A nedves orrcimpák huzata megborzongatta a Herceg bőrét, amikor pedig a pöttöm, karcos kis nyelv forró pecsétet nyomott ujjaira, nem mozdult. Szövetséget kötött egymással a két várakozó, hogy együtt maradnak, örök barátságban, csillagok fényében. Nem kérdeznek és nem ítélnek, a nap nagyobbik részében mindenki éli a maga életét; de az estéik közösek innentől.

A száztizennegyedik napon azután minden megváltozott. Miközben a páros megszokott esti programját töltötte, megjelent a Nagy Herceg. Egyikük sem tudta, honnan érkezett, vagy mikor. Egyszer csak ott volt, míg ők kettejük szent rituáléjukkal foglalkoztak. Az idegen ugyanis nem szólt, nem köszönt, a csillagok helyett csak a Rókát figyelte, ahogy fejét a Kis Herceg vállán nyugtatta. Tetszett neki az állat. Tetszett neki a nyíltsága, kedvessége, ártatlansága, ahogy nem menekült az ember elől. Lehajolt hát, hogy megvakarja a füle tövét, hogy hosszú ujjait megfürössze az bársonyos bundában, majd, amikor a róka nem fogta menekülőre a dolgot, egyszerűen felkapta, és elsétált vele. A Kis Herceg pedig csak ült, és nézett hosszan a távolodó alakok után. Magányosabban, mint valaha, értetlenül és riadtan. Valamit elveszített, amit sosem birtokolt. Egy álmot, egy érzést, egy vágyat, melyet hosszú éjszakákon keresztül dédelgetett magában. Tűnődve és csalódottan nézte a foltot, mely gyorsan világgá eresztette a Róka testének melegét.

Sosem látták viszont egymást. A Herceg kijött még párszor a dombokra, nézni a csillagokat, de már nem az otthon kötötte le a gondolatait, már nem a honvágy szorította össze szívét sajgó fájdalommal. A messzeségben zöld szempárt keresett, kajla fülekkel, gyengéd érintéssel, és néma, békés összhanggal.

Sosem találta meg azután... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.