Első fejezet a tervezett regényből. Hogy mi lesz belőle, még kérdés, de mivel jobb dolgom úgy sincs, bemásolom ide is. Aztán nem lenyúlni...

 A hatalmas szörnyeteg sátrában ült. Zöldes árnyalatú bőrén undok szagú nyálka díszelgett, melyet a lábainál lobogó tűz, valamint a megfeszített figyelem erjesztett. Na nem mintha a savószín szeme figyelt volna bármire is maga körül; azokkal a sátortetőn túl tekintett, messze, túl az ég kékjén, a csillagok csalóka fényén, túl az istenek szféráin. A szellemeivel beszélt. Kezében ütemesen dübörgött a koponyára feszített farkasbőr, szőrmével és csontokkal díszített köpenyege alatt ritmusra táncoltak rettentő izmai. Körülötte csontok és füvek, takaros halmokba rendezve. Trófeák állatoktól és kétlábú ellenségektől egyaránt, értéktelennek tetsző, rejtett hatalommal bíró ereklyék társaságában. Nagy varázslásra készült. Feltépte az idő misztikus szövevényét, hogy előre tekintsen a rejtélyes lehetőségek világába, megkeresve azt az utat, mely törzsének, és vele önmagának gyarapodást hozhat.  Karmos mancsában apró, vésetekkel díszített kövek zörögtek; amikor pedig mozdulata nyomán szanaszét futottak a keményre taposott földön, felpattantak a szemek is. 

Csillag és bárd. A végtelen, mely veszedelemmel terhes. Keresztben két figura, arccal egymásnak: testvérek. Odébb a pajzs és a farkas. Vándorút és oltalom, harcoshoz méltó ösvény. A tömpe orron megszaporodtak a ráncok, ahogy a többi figurát nézte. Árulás, titkok, félelmek...halál. Az ő halála lenne? Vagy valaki másé talán? Igyekvő mozdulattal rázott ki pár növényt a közelébe készített halomból, és dobta a szikrázó tábortűz lángjai közé. A szűk teret hamarosan kesernyés, csípős füst töltötte meg, a kavargó minták fura játékából újabb képek bontakoztak ki. Emberek. Testvérek. Törzs és család, lappangó veszedelem, amit csak az erő és a szellemek menthetnek meg. A vész nem itt éri. Nem EZT a családját. Valamit a régmúltból, amit mások talán már el is feledtek volna, de a vastag csontok még hűen őriztek emlékezetükben. Indulnia kell. Az idő rövid, és tele kusza illúziókkal, mely csapdába ejtheti még az olyan tapasztalt erdőjárót is, mint ő maga. Felszedelődzködött hát, és lerázta magáról rituális öltözékét. Kiemelte fegyvereit ülővánkosa alól, fejébe idegen szagú kalpagot nyomott, vállaira utiköpönyeget terített. Mire félrelebbentette a sátor ajtaját, már szeméből is kiveszett a révülés gomolygó köde. Acélos akarattal és bölcsességgel metszett bele az éjszakai szellőbe.

- Útra kelünk, Szellemek gyermeke?

Bragh, első szülött gyermeke és leendő utóda, szentségeinek és magányának felügyelője földre szegezve tekintetét állt előtte. Bár magasabb volt a szólítottnál, rettegett ősétől. Olyan erőnek és hatalomnak parancsolt, melyet ő még csak a messzi jövőben képzelhetett magának. Acél és hús nem állhatott ellent a sámán hatalmának.

-Nem... Egyedül kelek útra. A törzs maradéka vonuljon a hegyekbe, és ott várjatok rám.

Karcos szavak, mákonytól nehezek. Talán várni kellene a hajnal fényeire, melyek erővel töltik el tagjait, és lenyugtatják pattanásig feszült idegeit, de nem várhat. Hajnalban kérdőre vonhatná a vezér, ki rangban egyenrangú lehetne vele. Testőröket és nyomolvasókat uszítana nyomába, védve a törzs erejének bástyáját, aki vadakat bűvölhet a vadászok elé, esőt kelthet a kiszáradt földekre, és viadalra hívhatja a környező törzsek öregjeit - neki viszont nincs ezekre se szüksége, se ideje. A végtelen homokórája kiméletlenül pergeti fogyhatatlan porszemeit, és a végzet nem vár olyan apróságokra, mint egy marék ork pária, északfölde közepén. 

-Maradj és hallgass. Ha kérdezik, még mindig a szellemek útján járok, és magját szakasztom azoknak, kik megzavarnak. Ogundra nem kel fel hajnal előtt, addigra pedig messze járok majd. Ha nem így teszel...*sóhajtott, haragos pillantást vetve az előtte állóra* -helyedet a családban és törzsben ifjabbik fiamra hagyom, téged pedig a vadakkal tépetlek szét!

Bragh lehajtott fejjel állt. Tehetetlen volt, és haragos. Apját és mesterét veszítheti el; vagy életét és becsületét, ha ellen szegül neki. Egy ifjú ork számára nem lehetett kétséges, melyik ér többet. Mire ismét felemelte tekintetét, az ösztövér alak már beleveszett a tábor körül növő dús rengeteg árnyaiba.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.