Nnnno, megígértem, hát leírom, bár ugyancsak aludnom kellene már. Viszont L'Oreál, mert megérdemli, megérdemlem, megérdemlitek:)

A múlt hét túl sok kellemes eseményt sajna nem tartalmazott: megkapott fizu, amiből hosszú távon nem pattoghatok, egy öngyilkos üveg bor, (Kiugrott a zacsiból, basszameg:(), munkahelyi problémák és túlterheltség, és az ebből fakadó idegi túlfeszítettség - egyik sem egy olyan dolog, ami jobbá tenné az ember napját, inkább tapos rajta kettőt. Viszont történt EGY jó dolog is, ami bearanyozta a napot, a hetet, a hétvégét...Kriszti:) Igen, megint Ő, igen, megint unalmas vagyok, de akkoris. Az egész történet nem tudom, hol kezdődött. Talán a blogolvasásával, talán a karácsonyozással, talán a közös filmnézéssel, talán a képpel és üzenettel, amit én küldtem neki valamikor múlt szerda magasságában. A lényeg annyi, hogy pénteken melóban megcsörrent a telefonom, és meglepődve vettem észre, hogy Ő hív. Aztán amikor felvettem, egyből igyekezett megnyugtatni, hogy minden ok, nincs semmi gond, csak gondolta, beköszön, mert, mint kiderült, utazik el két hétre Ausztriába, és mivel úgyis a Déliből megy a vonata, ezért benézett. A találkozó persze nem sikerült túl hosszúra avagy "eredményesre" sem, mivel 5 perc után meló lett, rohangálás és készülődés, úgyhogy búcsút is kellett vennünk egymástól, anélkül, hogy bármi esemény történt volna. Persze...aligha otthonról jött, ha annyi ideje volt, hogy még a találkozás után máshova menjen várakozni...persze, aligha jelentett ez bármi többet annál, hogy üres idejében azért eszébe jutottam, és beköszönt, hátha. 

Ezért hát a legtöbben nem is nagyon értették, mitől változott meg az a napom. Laci közölte, hogy hülye vagyok, (már beszélgetés közben, háttérből mutogatva) amiért nem követem a tanácsait. Merthogy adott tanácsot, hármat is! Az első az volt, hagyjam az egészet a fenébe. Ez az, ami nem megy, és nem is szeretném. A második az volt, hogy balkezes bedöntés jobbkezes csókkal, ezt inkább meg sem kockáztattam, bár az biztos, hogy felkavarná a világot:) a harmadikat egy kicsit később. Loboncék azért kicsit lehűtötték  örömömet, amikor elmesélésnél valami ilyesmi reakciót produkáltak: Lob: És valami? Nem történt semmi egyéb? Lillith: Ahamm, az jó. Az jó, nem? Aztán anyám: No, akkor most talán? Úgyhogy ilyen reakciók után más élőbeni ismerősömnek nem is említettem a dolgokat, inkább elgondolkoztam azon, mit is keresek én ezen a bolygón:P 

Mert miért is olyan érthetetlen, miért voltam olyan boldog ettől az öt perctől? Mert láthattam. Mert eszébe jutottam. Mert bejött, meglátogatott, elköszönt, és ezzel már többet tett, mint a legtöbb exem valaha is tett értem. (Nem mondom azt, hogy egyik sem tett ilyet, mert eléggé szenilis vagyok, de én nem emlékszem amúgy ilyesmire...) Nekem pedig minden percet megér Vele tölten, boldognak látni - vagy szinte akármikor látni. Egyszerűen jó, hogy van, jó, hogy akkor a közelemben volt, hogy láttam mosolyogni, hogy hallottam a hangját, hogy hasonlóak a kesztyűink. Vele valahogy minden annyival szebb. 

Laci harmadik tanácsa az volt, hogy a következő találkozásnál terítsek kártyát, öntsem ki a szívemet, aztán akkor elválik. Ezt sem tettem meg. Ráadásul még csak azt sem tudom rendesen elmondani, hogy miért is nem. Annyi mindent mondanék Neki, annyi féle módon, annyi féle témában, de amikor meglátom, csak mosolygok, hallgatok, és lövésem nincs, mit is mondhatnék. Túl sok minden lenne - és ugyanakkor minden olyan kevés. Ráadásul mindig abban a hitben ringatom magam, hogy nem is kell szavakba önteni. Ragaszkodom az illúzióimhoz, hogy érzi, amit mondanék, hogy látja, amit tenni szeretnék... Ezt vélem kiolvasni a mosolyából, abból, ahogy néha nem tudja, merre is nézzen, abból, hogy nevetséges kis hülyeségeket vetünk fel témának - mint pl a kesztyű eredete és minősége. Egyszerűen csak jó vele. 

Aztán azt is kérdezték már páran, miért nem vagyok aktívabb, kezdeményezőbb, ha már egyszer azt mondtam, az leszek. Hát...mert nem érzem szükségét. Nem érzem úgy, hogy itt lenne az ideje bármiféle tettnek, vagy inkább tettel való próbálkozásnak, nem érzem azt, hogy kockáztatnom kellene bármit is akár az Ő, akár az én életemről van szó. Ha lépnék, az nem én lennék. Így, most, ilyen helyzetben semmi képp sem. Amikor a közelemben van úgy érzem, szétreped bennem az a fal, amit Dóri óta építgetek magamban, az a védelem, amit próbálok fenntartani, és elhitetni magammal, hogy jól teszem. Az a fajta burok, ami elválaszt a világtól, a csalódástól, a reménykedéstől...Néha azt érzem, ha átölelném, ez a burok felrepedne, feltöltene szépséggel, vággyal, reménnyel, fiatalsággal, és félek megint fiatalnak, boldognak, csíntalannak és felhőtlenül boldognak lenni. Félnék mindaddig ilyennek lenni, amíg csak magányt kapnék érte. Meg aztán...

igen. Meg aztán...

Meg aztán annyi minden van. Ő párkapcsolatban, fiatalon, lendületesen, céltudatosan, én meg tohonyán és vergődve. Ehh annyira nem tudom kiadni magamból, mit érzek ilyenkor! Feltölt reménnyel, szépséggel, békével, minden olyan érzéssel, amiért érdemes élni! Nem az a kis szobor angyal, amit tőlem kapott. Ő maga az angyal. Az én angyalom...:)

És most kint van Ausztriában, messze, nagyon messze, én meg hülye vagyok, és nem kérdeztem meg, pontosan mikor érkezik. Lehet, kimehettem volna elé az állomásra, bár attól tartok, más fogja várni, amikor megérkezik. De már ez sem számít, mert én is várom, csak nem az állomáson, és nem kézben tartom a neki szánt rózsákat, hanem valahol bent, nagyon mélyen...Olyan mélyen, amilyen messze Ő van most tőlem, túl hegyeken, nagyon messze:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.