A "játék lényege"

1/ Ha Téged jelölnek rakd ki a blogodba ezt a képet,

és írj egy bejegyzést a gyermekkori emlékeidről.

2/ Nevezz meg 7 bloggert akinek szívesen továbbadnád a feladatot.

3/ Linkeld be a blogok címét, azt is akitől kaptad.

4/ Privát üziben értesítsd a kiszemelt bloggereket.

 Huhh...De rég volt ilyen hülye feladat:) Nehéz gyerekkori emléket elővadászni; nem csak azért, mert egy-egy ténylegesen gyerekkori emlékért 20 évet kell visszamászni az időben, hanem azért is, mert anyámék válásakor minden tárgyi emlékem, mint olyan, megszűnt létezni. Most persze, mesélhetnék arról, amikor kétévesen bezabáltam mákostésztából, aztán egyszer csak hortyogva kipottyantam az etetőszékből, mert be lettem mákozva, vagy arra, hogyan vérnyákoltam hasonló korosztályban a magnóba, vagy épp azt, amikor egyévesen felzabáltam nővérem csokitortáját, miközben ő csak ült és bőgött. Csak ezekkel az a bökkenő, hogy én személy szerint semmire sem emlékszem belőle:S Mesélhetnék ovis szerelmemről is, akinek reggel-este a lába között turkáltam, de az mégis milyen már?:)

Úgyhogy marad az egyetlen élmény, ami még úgy rémlik, emlékezetes is volt, meg furcsa is. Noszahát.

Megboldogult kölökkoromban a Nyár utcai óvodába jártam, Újpesten. Idióta, narancssárga színű szétnyitható vaságyai voltak, pocsolya méretű medencéi, (amit négy év alatt használtunk egyszer), totálisan EU szabvány ellenes vaskapu és mászóka, meg életveszélyes játékok. Arra mondjuk emlékszem, hogy minden ünnepre ragasztottunk valamit, és hihetetlen kellemes mandula illata volt a ragacsnak. Mindenki azt szaglászta titokban, és persze, aztán minden gyermek mosolygott pl a mikulásra. Egyszer pl farsangra szabványálarcot készítettünk, ami abból állt, hogy az óvónő kivágta az álarcformát, mi pedig csillivilli csillagokat, színes kiskockákat, szívecskéket, és egyéb marhaságokat ragasztottuk rá mindenhova. Néha agyalok azon, hogy vannak-e olyanok, akik azóta is arcra ragasztott álarccal szaladgálnak még most is...Noh de az ovinak nem az a része volt borzalmas, amikor csináltunk valamit, hanem amikor kötelező volt nem csinálni semmit: a csendes pihenő. Merthogy ilyenkor kötelező volt fetrengeni, párna nélkül, egy büdős pléddel takarózva egy vékony vászonfelületen, ami mindenhol süppedt, ahol nem kellett volna. 4 év alatt talán kétszer, ha elaludtam csendes pihenő alatt, akkor be is pisiltem. NO de a lényeg, hogy akkori kebelbéli jóbarátommal (fene se tudja a nevét már...) elhatároztuk, hogy nekünk elegünk van a csendespihiből, és a gagyi vasjátékokból, mi dobbantunk egyet az oviból, és kiszökünk a szomszédos játszótérre, amit akkoriban újítottak fel, és maga a menyország minden csodájával vonzott minket. Csakhát, ugye...fémkerítés vagy tégla, azon meg elvásik a műanyag kanál. Úgyhogy jött a frenetikus ötlet, hogy fúrjuk ki. Méghozzá késsel, mert az mindenhez jó ugye...(Tisztára, mintha svájcban nevelkedtünk volna, hogy azt hittük, egy bicskával mindent meg lehet bütykölni...) Nahdehát ugye, a bicsak nem kölköknek való, úgyhogy jött a kérdés, hogy kettőnk közül ki elég tökös ahhoz, hogy otthonról elhozzon egy célszerszámot, és mivel én már akkor túl voltam egy nő intim részeinek beható vizsgálatán tökösebb voltam mindenkinél, ezért persze, vállaltam is. Másnap terv szerint eszemben is volt a dolog, ki is pécéztem előre apám szarvasagancs-markolatú bicsakját, hogy az tökéletes lesz. Reggel felöltöztem, elkészültem, kisuttyogtam a konyhába, és...és a kés sehol....Kutatás fiókban, poharak közt, (jahh, épp "inni mentem"), de sehol. Később kiderült, hogy naná, hogy kölcsönadta apám valakinek...(Szabotőr...) Mindenesetre improvizálni kellett, úgyhogy a nagyobb jobb alapon elcsakliztam a közel 30cm-es konyhai disznóbökőt. Azóta is megvan az a kés, még most is kétszer akkora a pengéje, mint a tenyerem:P Akkoriban viszont golyóktól mellig ért, úgyhogy a zsebben kicsempészem teória megbukott, helyette elrejtettem kötött mellénykémben. Tökjól ment minden egész addig, amíg le nem kellett gugolnom cipőt kötni, mert akkor kivillant a markolata, és buktavót. Elég rendes lecseszést kaptam érte, némi pofozkodással együtt, pedig én csak ki akartam szabadulni a rendszerből. Megjegyzem, egy utóbbi azóta sem megy...:P I wanted to break free...

 Az előzőben leírtam, kiktől kaptam jelölést erre, én viszont szakítok a hagyományokkal, és nem jelölök senkit név szerint. Amennyire láttam, úgyis minden blogger ismerősöm túl van már ezen az aranyosságon, úgyhogy úgysem kellene kiírniuk megint a dolgokat:)

Sorry:P

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.