Ne mondja senki, hogy nem küszködök a depresszió, sikertelenség, szerencsétlenség ellen. Egy tökegyedül eltöltött hétvége után, egy magányosan átvirrasztott estét követően elvesztettem két órám munkáját, amit pedig kimentettem vágólapra, csak cseszett rá eltárolni, amit minden lehetséges módon védtem elvveszés ellen - és mégis itt ülök, könnyes szemekkel, csüggedten, letörten, és bejegyzést próbálok írni a karácsonyról, a békéről, a szeretetről, a reményekről és csalódásokról, amik ehhez az érzéshez, ehhez az ünnephez kötnek...

Karácsony...Egyeseknek a december hó 24. napi szentestével kezdődő, 26.-ával végződő kétnapos ünnepet jelenti, amikor összeül a család, csillivilli, lehetőleg drága, vagy emlékezetes ajándékokkal örvendeztetik meg egymást és magukat, aztán betegre zabálják magukat beiglivel és habcsókkal. Az érzékenyebbek ilyenkor éreznek még valami furcsa, bizsergető melegséget, amit a fények árasztanak magukból a fán, a szaloncukrok ízét, a fenyő illatát, a karácsonyi dalok békéjét. Aztán vagyunk egy páran, mi, furcsák, kívülállók, vagy egyszerűen csak szerencsésebb emberek, akiknek a karácsony egy hangulat, ami nem dátumra jön, hanem érzésre - arra az érzésre, ami most lengi körbe egynémely közeli-távoli ismerősömet, ismeretlenemet. Ilyen pl Roccoriel. Ez az érzés nem köthető dátumhoz, ingerhez. Egyszerűen bennünk, körülöttünk él, ezt szívjuk magunkba az ajándék percekben, ezt szuszogjuk ki magunkbó minden lélegzetvétel után. Benne van mindenben: a levegő ízében, a fák susogásában, az emberek mozgásában. Abban, ahogy az olajkájhák és égő fák füstje belepi a belváros utcáit, abban, ahogy a korábban tömött utakon csak egy-egy autó kószál csak céltalanul, abban a csöndben, ami a legnagyobb zaj közepette is utat talál hozzánk. 

Ez az az érzés, ami már lassan tíz napja itat át. Ez az a hangulat, amit az előző csalódás is csak percekre tudott elvenni, elfedni tőlem. Megérintett egyszer, és azóta velem van - én pedig remélek, bízom és vágyakozom, mert azt érzem, hogy béke van, nyugalom van, és SZERETET, valahol, ahol nem látom, de ahonnan felém áramlik; szeretet, ami egyszer kibomlik az ismeretlenségből, és virágba hinti a mindennapjaimat. Ez vesz rá, hogy napok óta rendet rakjak, külsőleg-belsőleg díszbe öltözzek, ha emberek közé megyek.Ez motívál, amikor játszani megyek Josephhel, vagy változatos ételeket állok neki főzni magamnak. Bár nincs rá okom, rendbe akarom hozni a lakásomat, az életemet - karácsonykor ezt szokás. 

Pedig furcsa módon nem szeretem a karácsonyt. Gyerekként, amikor még fiatal voltam és tudatlan, persze imádtam. Család összeül, énekelünk, csillagszórókat gyújtunk egymás után, karácsonyi dalokat hallgatunk, miközben vigyorogva bámuljuk a fa alatti ajándékhalmot. Azt a halmot, mely többnyire ilyenkor volt a legnagyobb, legdíszesebb - és ami legtöbbször ilyenkor tartalmazott pénzt, amit máshonnan sehogy sem szerezhettünk. Aztán idővel elveszett a vigasság, a csillagszórók száma megfogyatkozott, a családi idill kicsit nyűgösebb lett, és maradtak az ajándékok és a pénz. Aztán a nyűg, hogy mit, kinek, hogyan, miből. Ettől függetlenül persze, a karácsony maradt az egyik legboldogabb ünnep; már csak Dóri jelenléte miatt is. Volt valaki, akinek az ajándékát féltő gonddal válogathattam, rejtegethettem, csomagolhattam a magam favágó módján; aztán 24.-én este, amikor mindenki a szeretetről és összetartozásról ábrándozott, rá gondolhattam, várhattam a bontogatás és a kötelező vigyorparty végét, hogy felhívhassam, hogy elmondhassam neki, mennyire szeretem, hogy aztán repesve várjuk a 25.-ét, amikor átmehetek hozzá, és megünnepelhetjük a magunk saját, kétszemélyes ünnepét. 

Aztán eljött 2003 tele, és minden véget ért. Dóri elhagyott, nagyapám meghalt, anyámék elváltak - megszűnt minden, ami a karácsonyt karácsonnyá tette, megszűnt a szeretet, a család, a béke. Múlt és jövő karácsonyai közt félúton beragadtam az időbe. A boldog készülődés kötelező kapkodássá vált, ahogy mindenki elvárta, hogy a korábban öt ember helyett immár hétnek gondoskodjak ajándékról, ami persze, legyen nagy, díszes, sok, értékes. A december hónapot elmarta a pénzhajtás kényszere, az adventi heteket felfalta a lázas rohangálás ajándékokért, a szentestét pedig elemésztette a családon belüli magány. A várvavárás izgalma helyett tányértörésig menő veszekedések mentek hetekkel, hónapokkal már az ünnep előtt, hogy kinél, mikor, hol, mennyi ideig, mennyire legyünk; kinél együnk először, kinél utoljára, hogyan utazzunk egyik családágunktól a másikig akkor, amikor már semmi sincs az utakon. Első évben taxival mentünk, másodikban, és az után anyámék vittek. Nekik nem volt kellemes, hogy szenteste apámék házához jöjjenek kocsival, nekünk nem volt kellemes a változás, a határidő és a növekvő elvárások közepette való rohangálás. Ennél már csak a tavalyi karácsony lehetett borzalmasabb: a tökéletesen elemésztő magány és kétségbeesés éve, amikor nem volt semmi, aminek lennie kellett volna. Anyámék ajándékát innen-onnan szedtem össze, és végig úgy éreztem, egyikük sem örül a magáénak. Hiába áldozhattam rá ezreket, nem tudtam semmi olyat kitalálni, ami illett volna hozzájuk, ami akár csak hangyaszerszámnyit is egyedi lett volna. Ráadásul addigra elvesztettem Krisztit, elvesztettem Eiát - életem alighanem egyik legkeserűbb élménye marad a döbbenet, amikor huszadikán felhívtam az utóbbit, aki akkor négy napja költözött el tőlem, egyik napról a másikra - és közölte, hogy eszébe sem jutott a közös karácsonyozás, ő már hazautazott Győrbe, hogy templomi misékre járhasson, és januárig vissza se jöjjön....én pedig ott álltam, kezemben a csúnyán becsomagolt parfümmel, amiről egy évvel korábban mondta, hogy régi álma kapni egyet... Tavaly nem volt karácsonyfám. Tavaly nem volt semmim, épp úgy, ahogy korábban sem. A karácsony, mint olyan, megszűnt létezni...

...egészen két évvel ez előttig. 2006 decembere ugyanis más volt, minden lehetséges módon. Egyedi, egy megismételhetetlen év, ami kilóg az előbb leírt sorok közül. Egyrészt akkor még itt volt Eia, akivel már nem mint pár, hanem mint afféle fogadott család voltunk együtt. Valaki, aki felutazott értem szenteste, hogy kettesben karácsonyozhassunk,aki segített felállítani életem első saját fenyőfáját - másrészt, mert abban az évben ismertem meg azt a lányt, aki mellett megtaláltam minden elveszett érzést: Krisztit. Mellette egycsapásra megszűnt minden, ami addig megfojtotta az ünnepi légkört, és adott helyette valami olyat, amit sosem éltem át mással. A kötelező rohangálás kettesben eltöltött idővé vált, amit nem tudott megmérgezni a tudat, hogy ő az akkori párjának - én pedig ugyanúgy az elcseszett családomnak kereségltem ajándékokat. Egyszerűen együtt voltunk - és talán csak az emlék mivolt szépíti meg azt az időszakot, talán tényleg így volt, de a karácsonyi készülődés minden élményét együtt éltük át.Együtt sétáltunk vásárról vásárra, nézve, mit érdemes, mitlehet, ki minek örülne. Megkérdezte a véleményemet, mit vegyen apjának, anyjának, párjának -  ahogy megkérdeztem én is, és többnyire döntöttünk egymás helyett. Itt voltunk nálam, kettesben akkor, amikorrégi, ütött kopott fazékban gyertyát olvasztottunk, és anyáztunk, hogy a kanóc nem áll meg a helyén, hogy a viasz kicsöpög a minta aljából, hogy a gyertya alja behorpad a hűlés miatt. Itt nézegette, hogy a párjának vett ajándékot hogyan tudja megszerelni, és itt néztem azt, hogy mennyire boldog azért, mert készülhet, mert készíthet karácsonyt. Akkor kaptam tőle azt a kis dobozkát, amit az előző bejegyzésemben mutattam már. Ő akkor egy kókuszból és törött CD darabokból álló szélcsengettyűt kapott, randát, rottyantottat, elcseszettet - az első karácsonyi ajándékomat, amit a két kezemmel készítettem elejétől végéig, tervezéstől a csomagolásig. Akkor, abban az évben sem az volt a karácsony, amikor a családdal álltunk a fenyőfák előtt - hanem az, amikor 24.-én este hazaértem valakihez, aki nem a rokonom volt, kezébe adhattam egy nyúzott csomagot, amit neki szántam - és aztán várhattam másnapig, hogy lássam Krisztit, és neki is odaadhassam azt, amit neki szántam. 

Mostanság ugyanez az érzés kerülget nap-nap után. Az izgalom, és tervezgetés, hogy ki minek örülhet, amikor az ember várja a vásárt, a hideget, a hóesést, amikor a tömeg nem zavaró, hanem pezsdítő érzés, amikor ezer szín és illat között válogathat mindenki kedvére, horribilis összegeket adva mindenféle apró kis vacakra, ami tizedannyit sem ér meg, de karácsony van! Az utcán műanyagpohárból iható pancsolt forralt borra, odaégetett sült gesztenyére, a Burgerking ajtaján kiáramló zsíros, nehéz illatfellegekre.  A kesztyűre, a kezemen, az ujjaim között, a sál szúrására, ahogy a rosszul beleszőtt szálak megmozgatják borostámat, ahogy a hideg orromat darabokra dörzsölöm a hideg papírzsepivel...Már most gondolkozom azon, hogy kinek mit adjak, ki minek örülne, olyasminek, ami az én két kezem munkája, legalább részben. Egy dolgot mindenesetre már sejtek...hogy mit fog Ő kapni; mert akár számít rá, akár nem, nélküle nincs karácsony. Karácsonykor ugyanis a szeretteinkre gondolunk először:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.