Időnként valami megmagyarázhatatlan éhség vesz rajtam erőt. Olyan éhség, amit nem csillapít étel vagy ital; ami hajt előre, hogy menni, csinálni, tenni, gondolni, érezni, de mégsem csillapítja semmi. Ilyenkor többnyire befalok mindent, ami elém kerül - elérve azt a formát, amiben most is lézengek. Ilyenkor a lelkem éhezik. Nem arra, hogy megteljen, talán nem is arra, hogy újra álmok után futhasson. Legtöbbször nem arra vagyok éhes, hogy viszont szeressenek - hanem hogy legyen valaki, akit szerethetek.

Ugyanakkor ennek az éhségnek is van néha előnyös tulajdonsága. Egyrészt erőt ad, hajt előre, és nem engedi, hogy letörjek. Csak hajt, hogy keressek, csináljak dolgokat, BÁRMIT, amit tudok. Hajt, hogy munkát keressek, hogy rendet tegyek a lakásban, hogy kifelé nézzek újra és újra a gödörből, akárhányszor is esek bele. Hajt, hogy mások blogját olvassam, és megosszam velük a gondolataimat.
Másrészt sokmindent fel is fal ez az éhség. Persze, szép dolgokat is, mint régi remények, régi álmok, vágyak, régi kacagások és együttlétek emlékeit. Egy idő után viszont elemészti a félelmeket is. Elemészti a fájdalmat, amiket mások okoztak, elemészti azt a fajta lelki sérülést, amit más nem tud begyógyítani. Ma, amikor rendet raktam, rengeteg olyan apróság kezeim közé került, ami régi lányokra, kapcsolatokra emlékeztetett: Eia ruhái, Réka rajzolt üdvözlőlapja még 2004ből, Nadine félkész festményvázlatai, Dóri régesrégi üdvözlőkártyája egy ajándékszatyorból - és képes voltam megszabadulni mindegyiktől. Emlékek...
És igen. Megszabadultam attól is, hogy folyton mások érdekeit keressem, néha a magamé rovására. Leírom, hogy első exemet Krisztics Dorottyának hívták, mert már képes vagyok, mert már nem rántja az emléke össze a zsigereimet, mert az izző gyűlölet, vágy, keserűség, és minden más, amit eszembe juttatott, elmált. Emlékszem rá, milyen volt, milyen volt amikor boldogok voltunk, milyen amikor elhagyott. Csak...már nem ér hozzám. Továbbra is utálom, megvetem és lenézem - nem azért, amit tett, hanem azért, AHOGYAN tette. A szerelem elmúlik gyakran, nem vités. De sem hazudni, sem félrelépni nem szabad érte. Csak ki kellett volna mondania, amikor elmúlt, csak ott kellett volna lennie mellettem, vigyáznia arra, hogy mit és hogyan csinál; és nem a négyéves évfordulónk napján közölje, hogy egy napja új pasija van, akivel korábban már kavart, akivel korábban már próbálkozott, csak nem mondta el nekem. Emlékszem Rékára, az első Rékára a kettő közül, akinél a dolgokat valahol én csesztem el nagyon azzal, hogy nem hittem benne, nem hittem a bizonytalanságában; Kerestem valaki mást, amikor úgy éreztem, nincs jövője a kapcsolatunknak, de az tesz jobbá, igazabbá mint Dóri, hogy volt erőm elmondani; megmondtam neki, mit éreztem, megondtam neki, hogy nem bízok benne, és nem érzek jövőt úgy, hogy ő két hónap elteltével sem érzi azt, hogy szeret. Vicces fintora a sorsnak, hogy ezek után pont ő volt az, aki képtelen volt hinni nekem. Vagy ott van legutolsó exem, aki szintén Réka volt, de aki úgy szerette, ha Eiának szólítottuk - aki nem vált lotyóvá, nem vált egy görénnyé vagy szemétládává azért, mert elhagyott. Hét hónap után derült ki, hogy párként nem illünk össze - és újabb 7 hónappal később pedig az, hogy részéről barátként sem. Vele kapcsolatban igazából csak az szomorít el, hogy hogyan ért véget az életünk együtt. Az is eléggé nagy fricska egy férfi számának, amikor valaki úgy hagyja el, hogy apácának szeretne menni; az viszont sokkal érthetetlenebb és fájdalmasabb volt, hogy másfél év után fogta magát, és egyik napról a másikra kisétált az életemből.

Egyszóval érdekes dolog ez a rendrakás. Mintha visszatérne ősi, gyűjtögető énem, és rendrakás közben az elfelejtett rumli mélyén elfelejtett morzsákat kutatna, és találna. Kicsit időutazás, ahogy a szekrény mélyén turkálva megtalálom a régi ruhákat, a régi emlékeket; aztán megválok tőlük apránként. Összesen két ember dolgai képeznek kivételt ez alól. Az egyik, a nagyobbik halmaz, az a doboz, ami a Dórival való kapcsolatom emléktára. Leragasztva, feltéve a szekrény tetejére, benne minden közös levelünkkel, ajándékunkkal, fényképünkkel, ami nálam maradt. A másik pedig ez:

Krisztitől kaptam, aki eddig K2ként szerepelt. Pedig jóval többmindentjelentett, mint egy betűt és egy sorszámot - talán könnyebb volt eddig így kezelni a dolgokat. Volt is, lesz is alapon, csak egy betű és egy sorszám, amitől mindenki tudja, kiről van szó, mégsincs benne semmi különös, semmi extra. Ezt a dobozt egyébként két éve kaptam tőle; ő csinálta a mintáját, az érdekes, haloványrózsaszínes-lilás mintázatát, minden apró részét. Benne pedig minden, ami maradt belőle: egy fénykép, amit tőle kaptam, és a gyűrű, a törött gyűrű, amit én csináltam kettőnknek. Ennyi maradt - vagy talán csak ennyi volt az egész.

Hogy miért pont ezt a két lányt tartottam meg az emlékeim között? Talán mert ők ketten voltak a tényleg, nagybetűs Igaziak. Az első még a gyermeki, naív, tiszta ártatlanság, amikor azt hittem, mindent megtehetek, és soha, semmi rossz nem fog történni velem, és az egyetlen dolog, ami számít az életben és a szerelemben, az a szerelem maga. Kriszti pedig az álom volt talán. Az az érzés, ami nem tűrt semmit maga mellett, mert maga volt a megálmodott boldogság; amikor nem tudott zavarni, amit tett, ahogyan tette, amikor tökéletesnek tűnt minden mozdulata, minden hangsúlya, minden, amit láttam belőle. Furcsa módon nem volt lángolás. Nem volt soha az a klasszikus "elvesztemazeszeméseretvágokmagamonmiatta" felfogással megfűszerezett addiktivitás. Egyszerűen szerettem, napi 24 órában, vágytam rá, a társaságára, a jelenlétére, az apró hibáira - mindenére. Nem a teste vonzott, nem is csak a lelke - az egész lénye, létezése, mindenestül. Ezért sem lepett meg talán, hogy hogyan reagált a dolgokra, és milyen döntéseket hozott; aki kicsit is ismerte, az tudta, mikor mit fog tenni; és ha emlékszik, tudja: gyakran hónapokra előre. Egyszer valahol találkoztam azzal az életbölcselettel, hogy "Mire elérte, amit akart, rájött, igazából már nem is akarja." Elgondolkodtatott; vajon ha elérném, hogy teljesüljenek az álmaim, rádöbbennék-e, hogy ez csak valami álomvilág, és hogy igazából nem is ez kell nekem? Aligha fog ez sajnos kiderülni, pedig érdekelne. Már csak azért is, hogy én megtudjam: tényleg érzések, ledobhatatlan kötelékek húznak-e hozzá, vagy csak ő volt a legkézenfekvőbb jelképe egy elérhetetlen álomvilágnak? Az mindenesetre érdekes, hogy eddig akivel beszéltem róla, mind azt kérdezi, mennyit voltunk együtt, hogy így ragaszkodom hozzá...nos, aki esetleg nem tudná, vagy nem szűrte volna le: sosem voltunk együtt, mint pár:)

Egy szóval megfogalmazva: ők ketten voltak azok, akik mellett nem éreztem ezt az éhséget. Mellettük éreztem úgy, hogy ide nekem a világot, oroszlánt, akármit, minden álmom valóra válhat. Aztán kiderült, ők azok az álmok, akik nem váltak valóra; de már nem bánom. Egyedül vagyok, két napja kikapcsolt gázzal, de nem zavar. Azt hizem, egésszé lettem önmagam által:) Az éhség bennem van, együtt él velem, és késztet arra, hogy felzabáljak mindent, ami elém kerül, minden olyan szarságot, amit itthagyott az élet, vagy ez után kerít elém...elvégre, még mindig karácsony van, és a karácsony a zabálás ideje^^

(rockerek az alábbi számot ne hallgassák meg. Én azért szeretem^^)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.