Mostanáig emlékszem arra a borzongató érzésre, ami először fogott meg, amikor megnéztem életemben először a Star Wars trilógiát. Valamikor a '90-es évek elején történt, úgy '92-'93 magasságában. Anyám egyik régi barátnőjééknél voltunk látogatóban, nekik volt meg videókazin mindhárom rész. (Anyám barátnője azóta eltávozott az élők közül, köszönhetően a magyar egészségügynek. Köszi nagyon...:/) Egy szó mint száz: első blikkre nem is tudtam, miről van szó. Korábban hallottam valami csodás izéről, ami meghülyített pár degenerált osztálytársat, akik mindenhova a klasszikus |-o-| formájú "táj" vadászokat rajzolgatták. Valami "Dzsedi" is szóba került, de hogy ezek hogyan kapcsolódtak össze, az rejtély maradt számomra. Egészen addig. A zenét ugyanis valahonnan ismertem korábban. Úgyhogy, amikor John Williams nagysikerű dallamai felcsendültek, gyermeteg bambulással, 11-12 évem minden csodálkozásával kérdeztem: "Ez a dzsedi?" Nem egészen értettem azt a választ, hogy ez lesz, de még nem az, de tudtam: ezt a valamit látni akarom. Úgyhogy azzal a lendülettel kölcsön is kértem, két kazettán mindhárom részt, és kezdetét vette az őrület.

Nyár volt, egyedül voltam otthon; anyámék táboroztattak, nővérem meg fene sem tudja merre rontotta a levegőt. Napi 2 részt néztem meg a trilógiából, leggyakrabban az első kettőt, mivel a Jedi visszatér németül volt, magyar narrátorral, és mint ilyen, alig volt élvezhető. Reggeltől estig mézes kenyeret ettem, amit a nagymamáméktól kapott mézzel kentem össze: hatalmas üvegben volt eltéve, kiszáradva; kristályos, ropogós méz volt, nem az a civilizált aranyló olajszerűség. Kicsit hangyás volt, kicsit virágdarabos, de nem érdekelt. Parasztszeleteket nyestem magamnak, kanál szám kentem rá a trutyit, mert gyors volt, könnyű volt elkészíteni, mehettem vissza hamar filmet nézni - és persze, amikor kicsit megszikkadt a kenyér tetején, kellemes, popcornos ropogást kölcsönzött minden falatnak. Mindezt heteken keresztül; amennyire emlékszem, az egész nyaram ezzel telt el. Aztán 3-4 évvel később a varázs abbamaradt pár évre. A videókazikat visszakérték, és én csoda nélkül maradtam, az évek meg szálltak. Aztán jött a '90-es évek, azon belül is a digitálisan kiegészített, feljavított változat. Akkor már gimis voltam, 2-os, azért tudom, mert a szerepjátékos haverokkal mentünk el a Duna Plazába megnézni. 3. sor közepe, elvégre a fapados mozikban az volt a jó, ha elöl voltunk, középen. Aztán megismertük a multik átkát; begörcsölt nyakkal, testközelből borzolta össze hajunkat Darth Vader szuszogása. Megint visszatért a csoda, ami kicsit tovább tartott, mint korábban: anyámékat hosszas könyörgés után sikerült rávennem, hogy vegyék meg nekem videón a felújított trilógiát. Azt féltékenyen őrizgettem díszdobozostul egészen anyámék válásáig, amikor is nővérem elcsaklizta a videóval együtt...azóta sem láttam egyiket sem.

Aztán jött az új évezred, és hozott magával új Star Warsot. Gyermeteg őrülettel rohantuk megnézni, félretéve aktív Dragon Ballos mániánkat, kiürítve szívünket-lelkünket a megujhodásra. A téboly megint erőt vett a társaságon, akkor már nem a szerepjátékos körrel - hanem valakivel, akiről azt hittem, életem végéig a barátom marad...Hát, nem maradt, de ez nem ide tartozik. 18 életévünk minden felelősségével egyetemben képesek voltunk 20000-ért eredeti Star Wars(TM) fénykardokat venni magunknak, együtt vívni vele a sötét szobákban, élvezve a villogó fényeket a műanyag mélyén, és a kellemes villanyborotva hangot. Akkoriban még Jar-Jaros pólóm is volt - ettől később villám sebességgel megszabadultam. Valahogy viszont mégsem volt az igazi. Liam Neeson jót alakított, szót se róla, de valahogy az egész film vérszegény lett - és minél több idő telt el, annl inkább annak tűnt. Gyermeteg, idióta, igazából mellőzve mindazon misztikumot, amit a régi filmekben megtalálni véltünk. A tűz elhalt, és aludt 2002-ig.

2002ben ugyanis támadtak a klónok; és ütöttek, nem is kicsit! Végre, megint egy Star Wars, amiben röpködnek a lézerek, villognak a pengék, amiben van egy kidolgozott, beszédes gonosz szemben Darth Maul némaságával). Láttuk, hogyan lett Vadernek droidkarja, láttuk, hogyan fickándozott ifjabb éveiben az öreg Kenobi; és láttuk azt is, hogy Yoda miért is az egyik legnagyobb Jedi. Volt romantikája a filmnek, volt izgalma, látványa, ami verte a plafont, lehetett rajta izgulni, lehetett rajta kacarászni, bele lehetett szerelmesedni minden percébe, minden elképzelt mozanatába. Akkoriban még első exemmel voltam együtt; és egóval és boldogságtól eltelve olyannak láttam magunkat, mint Padmét és Anakint. Szakításunkig a film szerelmes zenéje volt a csengőhangom, amikor ő hívott. Aztán eljött 2005.

A Sithek bosszúja. 3 éve volt, és nem emlékszem, mikor, hogyan láttam. Jah, nem is, hülyeséget mondok. Egyik balfasz haverom barátnőjével mentem el - mivel akkor sokadjára is egyedül voltam, ráadásul akkor volt az utolsó aktusa barátságunknak azzal a fazonnal, akivel a Baljós Árnyak tébolyát átéltük. Három hetes készülődés, premierre jegyvásárlás után képes volt aznap felhívni este 8-kor, hogy mégsincs kedve(!!!) megnézni velem a premiert...Úgyhogy női társaságban néztem az ismét villogó pengéket, az ismét cikázó lézereket, néma csöndben ott pityeregtem ugyanazon a szerelmes témán, ami eszembe juttatta a fájó múltat. Nem mopndanám, hogy ROSSZ film volt. De valahogy nem volt az igazi. A történet még elment, ahogy a látvány is, de olyan logikai buktatók voltak benne, olyan megkomponálatlan jelenethalmaz örvénylett néha körbe, hogy nem tudott megfogni. Pedig ott volt a taps, amikor Darth Vader először felemelkedett. Pedig ott volt a borzongás, amikor először megpillanthattuk Darth Vader maszkját belülről - hogy miben élt éveket fantáziánkban az egykori Anakin Skywalker, a nyálas, szőke kiskölök a sivatagból, a műjézus, akit a homok nemzett. Igazából nem a filmmel volt a baj. Legalábbis azt hiszem, nem azzal volt a fő probléma. A legjobb filmet is agyonvágta volna az az érzés, ami akkor környékezett meg. A végleges befejezettségé. Korábban lehetett tudni, hogy lesz 1-2-3. Elvégre - minek csinálták volna meg úgy, hogy 4-5-6, ha nincs eleje? Tudtuk, hogy lesz, és lett is. 25 évvel később, de lett! Olyan, amilyen. Nyilván nem konkurálhatott az első trilógia vareázsával, de akkor is volt!. Aztán...vége. Örökre. Elkezdődött, befejeződött, a kör bezárult, és vége, vége, vége örökre. Egy világ, amiben '92 óta éltem, meghalt. Bele-bele merülgettem később is egy-egy StarWars játék világába, élvezettel harcoltam végig a Jedi Academy, és a Jedi Knight 1-2-őt. Apró morzsák a fantáziából.

És eljött 2008, és eljött az újrakezdés, a tapraállás, a szeretet és a remény korszaka, amikor takarítok, mosolygok, nevetek, akarok, szánok és remélek ok nélkül, amikor nincs semmim, mégis gazdagnak érzem magam, amikor egy-egy napnál régebben nem maradnak emlékek rosszról, amikor a Deja-vu érzése sem fenyegetést, hanem boldog pillanatokat sugall - eljött az év, eljött a nap, amikor a varázs meglep, előkúszik és megint tűzbe hoz - ezúttal nem filmben, hanem animációban! A Klón-háborúk, egész estés animációs film! Villognak a kardok, röpködnek a lézerek, megvan benne a jó, megvan benne a rossz, régi ismerősök keverednek újakkal egy furcsa, borzongató egységbe. Egy animációs film, amin néha nevettem, amin néha izgultam, de aminek a láttán megint fellobbant bennem valami. Isteni a zene, isteni a hangulat és a kép - és nem érdekel, hogy az IMDB közönsége 5.0-ás átlagot hozott ki neki eddig, nem érdekel, hogy egy-egy dolgot nem lehet beilleszteni az eddigi dolgokba, akkor is Star Wars, akkor is IGAZI része a világnak. Valami, amit imádni KELL, amit nézni KELL, mert varázs és fantázia, és érzelem, és ifjúság és nosztalgia. Ez az egyik legszebb karácsonyi ajándékom, azt hiszem...

Elvégre...karácsony van, ha nem tudnátok:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.