Érdekes dolog az első benyomás. Első benyomása ugyanis mindenkinek van valakiről; az első benyomás pedig semmi egyéb, mint egy tökismeretlen ember megítélése. Szimpatikus, nem szimpatikus, kedves, aranyos, bizalomgerjesztő - pedig gyakran még egy szó, egy hang, egy mozdulat nem beszélt még az illetőből. Több lány ismerősöm is mesélte,hogy nekik a párkapcsolatban pl. csak az számít, hogy első blikkre megérzik-e azt a bizonyos "szikrát" a másikban; mert ha nem, akkor bukta, és szemét. Pedig azt el kell mindenkinek ismernie, hogy az első benyomásos bikk minden, csak nem egy megalapozott emberismeret; már csak azért sem, mert akármilyen jó emberismerő valaki, első találkozásnál igyekeznek a felek valami féle képet mutatni magukból. Ha valaki pl elolvassa teveclubos adatlapomat, (igen, olyanom is van:P) aligha szűri le belőle, mennyire borongós, esetenként megkeseredett ember vagyok. Azt sikerült úgy megírni, hogy még én is vigyorgok, amikor elolvasom, mondván, "Atyaég, mekkora egy barom vagyok!" Aztán beleolvastam ott írt régebbi naplómba. "Atya ég, mekkora egy nyálas, ömlengő fazon! Aztán megnézem egy régebbi képemet, és rádöbbenek, milyen egy szépfiú voltam rövid séróval...(Igen, rövid hajjal és 20kg mínusszal szívdöglesztő voltam:/) Az élő találkozásoknál is ez szokott lenni. Ugyancsak veterán ismerkedőnek, és persze, nem utolsó sorban őszinte embernek kell lenni, hogy röpke 2-3 óra alatt valaki megtudja mutatni magát, még ha nem is teljesen, de jó közelítéssel. Nem is oly régen pl találkoztam ugye Kislatollal a Narnia kapcsán. (Még mindig olvasom amúgy^^) Ő melóból jött, én találkozóra rohantam anyámékhoz. Nyilván egyikünk sem mutatta azt az énjét, ami úgy a hétköznapokban jellemző ránk. Azzal együtt sem, hogy egymás blogját olvasgatva azért mégis csak némi fogalmunk azért volt a másikról. Mégis, akárhányszor visszagondolok arra az alig 20 percre, megkérdezem magamtól, hogy mi a bánatos fenéért jártattam annyit a számat olyan hülyeségekről, olyan hangerővel a metró közepén. Vagy, hogy éppenséggel ő miért is nem tette ezt:) Őszintén szólva első benyomásra inkább tűnt afféle elvarázsolt lánykának, aki fantasztikus könyvekkel a kezében rohangál a városban, azt sem tudva, milyen órára is kellene mennie egy egyetemen, semmint egy munkából hazaérő, tetovált állatbu...állatbarátnak:) Színészeknél talán méginkább látható ez az ösztönös reakció. Rengetegen vannak, akik tudatosan, vagy tudat alatt az első, mélyebb nyomot hagyó film alapján szűrik le a véleményüket az adott színészről, és ragaszkodnak ehhez csökönyösen. Vegyük pl. Pierce Brosnant. Sokáig én sem tudtam volna elképzelni más szerepben, mint a tipikus nőcsábász öltönykéében. James Bond, Tomas Crown ugyebár. Aztán jött a Támad a mars elmebeteg dokijaként, (megjegyzem: szerintem borzalmas alakítás volt részéről) és jött A Matador alkoholista bérgyilkosa, borostásan, fejjel a szamártrágyában. Pierce Brosnan szerintem kimondottan jó színész; az öltönykét, az akcióhőst és a kedélybeteget épp oly rezzenéstelen arccal tudja eljátszani. (Nem, nem amolyan Steven Segalos rezzenéstelenséggel:D) Bruce Willis hasonlóan mint afféle keménylegény, golyóálló alak lett felkapott, de ő meglehetősen zajosan váltott aztén stílust a Bérgyilkos a szomszédommal és a 6. érzékkel. Vagy ott van pl Cristopher Walken, akiről egyik ismerősöm véleménye: "Olyan ronda, hogy az már egyszerűen szívdöglesztő!" Szarvasvadász, Batman 2, Angyalok háborúja 1-2-3. Nem az a megnyerő alakítás mi? Aztán ott a Ponyvaregény, ott a Holtsáv, Wayne világa 2. Vagy épp Fatboy Slim Weapon of choice száma, amiben végigröpködi és baromkodja az egészet. Vagy, ami a legnagyobb "sokk" volt számomra: Jim Carrey. Igen, a gumiarcú baromember, Ace Ventura, Kábelbarát, Bum & Dumber...Aztán akik ezt hangoztatják, attól halkan meg szoktam kérdezni, hogy látták-e a Mi lenne ha? (The Majestic) című filmjét. A válasz többnyire nem, ami várható is. Abban a filmben ugyanis nincs gumiarc, nincs barom tátogás, ajtócsapkodás, idióta vagy gusztustalan poén. Komoly, érzelmes, elgondolkodtató film - véleményem szerint valami hihetetlenül jó Jim Carrey alakítással. DE, hogy visszatérjek a címhez, gyegyük Kapribogyót. Yupp, Leonardo Di Caprio. Nála azért már tényleg meglepő, hogy sokan még mindig egy nyálas buzeránsnak tartják, utalva a Titanicra, a Vasálarcosra...de könyörgöm, annak az embernek voltak már legalább akkora port kavaró filmjei, amiben igenis alakított valamit, ami nem egy nyálas buzernyák4:S Egy kosaras naplója, New York bandái, a Sziget...És mégis, és mégis és mégis. Még mindig tart, még mindig tart, még mindig tart. Igazából az a legviccesebb ebben az egészben, hogy továbbra sem ismerjük ezen emberek egyikét sem. Magánéletben ugyanúgy lehetnek drogosok, pszichopaták, depressziósak vagy épp nimfománok. Néha eltöprengek azon, hogy ha K2vel nem ott, nem úgy és nem akkor ismerkedtünk volna meg, akkor, ahol, amikor és ahogyan, hanem máskor - később vagy korábban; vagy, ha nem járok el vele táncolni; nem akkor ismerjük meg egymást, amikor ő egy egyéves kapcsolatban lézengett, én pedig a magaméból lábaltam éppen kifelé, mi lett volna? Az első találkozások, az első benyomások annyira fontosak, annyira megváltoztathatják emberek életét...pedig az is csak egy ugyanolyan hétköznap ugyanolyan pár perce, mint az összes többi. Annyiban más, hogy egy embert akkor látunk életünkben először.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.