Minden álomnak egyszer véget kell érnie. Optimista esetben azért, mert valósággá válik, és beteljesedik. Elfogadható esetben az ember rájön, hogy az álom az csak álom, a valóság pedig másképp, máshogy hordozza a szépségeket és örömeket. A legrosszabb, valahogy mégis leggyakoribb mód viszont az, amikor az ember csalódik az álmaiban; amikor rádöbben, hogy az álom csak afféle mézesmadzag, amit követni lehet, előrni nem, és mindezt csak akkor, mikor megmászta már a tövisbokorral befutott várat. Érdekes kérdés, hogy miért is halhatatlan akkor az álom, mint fogalom. Talán az álom sem más, mint a remény. Amíg az ember mer álmodni, addig reménykedik is, akár akarja, akár nem. Az álom mindig feltámad, újra ás újra, más és más orcát ölt, és veti le egymásután sorban. Valami kicsit változik, valami megszűnik, de egyből születik is helyette másik. Az álom: egy tiszta szívű, tiszta lelkű lány, aki mosolyog, aki él, aki kivirul, aki örül minden percnek és figyelemnek. A valóság egy lány, aki cigizik, iszik, pasizik, bulizik, pörög, és nem gondol holnappal vagy tartalommal. Az álom meghal, az álom újraéled. Fiatal lány, aki cigizik, iszik, pasizik, bulizik, pörög, és talán kicsit gondol a holnappal és tartalommal. Az álom meg fog halni. Az álomnak meg kell halnia.  It's Justabaddream.

Az álomnak tényleg meg kell halnia? 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.