Porszem

Ülök a székemen, egy ablakon
Merre lehetsz most, Csillagom?
Az űr oly sötét, oly hideg!
A légköre is oly rideg…
A mindenség is oly sötét!
Mégsem takarja a múlt ködét.
Oly hatalmas a messzeség!
Csak belőled jön melegség!
Ha kinyújtom a kezem, arcod simítom,
Hozzád rohannék a végtelen utakon!
Oly messze vagy mégis tőlem.
Csak vágyakozás jön belőlem:
Olyan akarok lenni, mint Te!
Akinek örök sötétség az este!
Aki költőknek égi múzsája!
Ki szerelmesek leplező gúnyája!
„Fontos vagyok!” Kiáltanám égbe
De hangom elvészne a messzeségbe
Senki vagyok, nem vitás:
Porszemnyi kis entitás.