Ma a nagy turkálás közepette előkerült a bokkenem. Nosztalgikus hangulat legyintett meg, eszembe juttatva azt a röpke, hazugsággal terhes pár hónapot, amikor a kertbe jártunk gyakorolni azokkal, akiket barátoknak hittem. Már lasan három esztendeje vagyunk együtt, és ezidáig nem hagyott cserben. Fekete szigszalaggal körbecsavart penge, rejtve a nyomokat, melyet egy villamos hagyott rajta; vérvörös markolattal, melyen érződnek még a bütykeimre kapott csapások kínja. Összeszokott mozdulattal suhintottam hát vele párat, csak úgy a régi, szép idők emlékére; majd, miután párszor majdnem levertem a falilámpámat, megingattam Joseph ketrecét, és hajszál híjján búcsút intettem színesTVmnek, beletörődve tettem vissza a helyére, a rumli közepére. Továbbra sem lettem sárkányharcos, és a földön heverő csikkeket sem tudom táncra bírni, hogy segítségükkel levarázsoljam a csillárra szorult klotyitekercset; felfedezve belőle, hogy az vagyok, ami. Újrahasznosított papír, némi pöttyökkel. Apöcsbe. Jó lenne hősnek lenni:(

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.