A mai nap valahogy NAGYON nem akart úgy sikeredni, ahogy kellett volna. Egyáltalán nem volt egy olyan nap, amire akár csak emlékezni is érdemes lenne, és mégis, megváltoztatott egy csomó mindent. Előszöris: kezd elegem lenni abból, hogy felvettek minimálbérrel sofőrnek - ehhez képest ma egész nap a tűző kánikulában kellett hajlonganom, és füvet tépkedni kézzel a kerítés repedéseiből. Ezen kívül valahogy rosszul viselem, amikor senki nem képes kinyitni a száját, és elmondani, mégis mi a retek rágta baja van! Ma két nő volt csupán, aki tündéri vigyorát félretéve totális fapofával kezdte el ama lelki terrort, amit a civilizált nép "oktalan hisztinek" nevez. Merthogy ha volt is oka sem tudtuk harmadtucatnyian kideríteni, hogy mi. Olyan nehéz kibökni azt, hogy "B+ ha most elmész, egyedül kell befejeznem ezt a rakás retyát, maradjá már itt!"? Főleg akkor, amikor megkérdezem, hogy menjek-e vagy maradjak? Jelek szerint ugyanis egyeseknek borzalmasan nehéz; mondhatni, lehetetlen. A másik meg egy találkozóra való elhívásnál mégis minek kell venni a "Sok víz lefolyik még addig a Dunán" frappáns, de annál kezelhetetlenebb frázist? Az "igen" vagy a "nem" bőséggel elég lett volna, és a kettő együtt össz-vissz 7 betű...:/

Ráadásul ma sikeresen darabokra szakadt minden maradék illúzióm a szerelemről, hűségről, összetartozásról...meg sokminden másról is. Piciny érzelemdús lelkületem nehezen nyeli be azt a tényt, hogy nagyanyámék házassága úgy és ott véget ért, amikor a Mamám elment. Nagyapámnak ugyanis mostanra van valakije. (Az megint egy másik kérdés, és szintén nem tesz túl jót megruházott EGOmnak, hogy még a 80 felé dübörgő nagyapám is hamarabb talál partnert magának, mint én...) Milyen dolog az, hogy fél évvel a felesége halála után már másnál keresi a boldogságot? Ennyire nem ért volna semmit az elmúlt 58 év házasság? A közös élet, amit addig éltek, a hamvak, amik még most is ott pihennek valahol a szokott szobájában? Képtelen vagyok elfogadni, hogy ennyire nem érnek semmit az érzelmek; hogy a hűség és az összetartozás amolyan bibliai módon halálig tartanak. Se rövidebb ideig, se tovább, csakis addig.

Aztán a másik, ami kicsit világibb: milyen szar már szembesülni azzal, hogy nagyapám nyugdíjasként szó szerint 3x annyit kap havonta, mint én a melómért? Ezért a SZAR melóért? Persze...nyugodt lehetek, ha egyszer megélem én is azt a kort, majd talán kapok én is annyit. Vagy nem. De a lényeg, hogy a családom szeeeegény, naaagyon szeeeegény, úgyhogy bármit is szeretnék, oldjam meg tökegyedül. Thanx a lot. Isten hozott a felvett hitelek világában! Immár csupán 25 nap választ el a felnőttség azon státuszától, amit sosem akartam megszerezni: hitelfelvevő leszek, amint letelik a próbaidőm! Aztán...Aztán veszek egy robogót, ha kifér belőle, egy vidikártyát a masinába, kimegyek tombolni Szigetre, és aztán törlesztekahogy tudok az elkövetkező 20 esztendőben. Szép, új világom...

Azért annyira nem szörnyű minden. Vagy legalábbis elhitetem magammal, hogy nem az. Az álmaim azért még élnek, és stabilabban dübörögnek, mint a Pannon Puma. Azt mondjuk, meg kell vallanom, hogy nehezen viselem azon álmokat, melyek immáron negyedik este óta kísértenek: amikoris minden este régi, szívemnek oly kedves lányismerősöket látok szenvedni, ahogy pasik veszik körbe őket és erőszakolják meg mindegyiket; én pedig tehetetlenül, falhoz láncolva nézem végig a szenvedéseiket, és a szemeket, melyekben végleg elroppant a remény és a küzdeni tudás. Még ébren is borsózzik a hátam az emléküktől...Csak tudnám végre, hogy mi a fenét jelenthet ez! Mindenesetre...találtam valakit, aki némi vígaszt nyújt nap-nap után a tökéletes ismeretlenségével. Egyszerűen jó érzés hazaérni, és meglátni a teveclubos kis levélkét, hogy valaki írt, mégha csak a szokásos 2-3 soráról is van szó, ami többnyire nem mond semmit. Nem is nagyon mondhatna; szinte semmit sem tudok róla, amit meg tudok, az nem tartozik ide; mégis, nap-nap után belépek, megnézem az adatlapját, böngészem a naplóját, amiben régebbi emlékeit, gondolatait, problémáit rögzítette; és végül megállok az egyik bejegyzésnél, ami csak egy kép, és ami annyira megnyugvással tölt el. Elképzelem, milyen lehet élőben, milyen a hangja, mozgása, gondlatai és érzelmei; milyen lehet a hétköznapokban vagy a hétvégéken, és őrizgetem magamban ezt a kisfiús, nyálas ábrándot. Egyszerűen azért, mert kell. Mert hitet, és reményt ad, még ha csak álom is.

Örülök annak, hogy valaki tud még ilyen szépen mosolyogni...amikor az én kicsi világom tényleg együtt mosolyoghat vele. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.