Kész...Ha holnaptól kopasz, ráncos, aszott öregembert láttok csöndesen nyáladzani az egyik sikátor végén, és öszerezzenni minden apró zajra, akkor köszönjetek oda nekem nyugodtan, paskoljátok meg a fejcsontomat, és szomorúan battyogjatok tovább. Már megint az álmok. Már megint a rém kategória...

Egy tetvesszar hét után azért az ember hullafáradtan bízik valami olyasmiben, hogy legalább a pihenése zavartalan lehet. Hát...nem lehetett. Zazu kedvéért megjegyzem: du. 4kor ettem utoljára, és 11 felé dőltem le aludni, és nem voltam éhes sem.

<dream>Ettől függetlenül rohamtempóban jutottam el első exem lakásába. A mosolya ugyanolyan tiszta, ragyogó volt az öszes képen, amilyent nekem villogtatott mindig. Megrohantak az emlékek, amiket a nyáron éltünk át együtt; ahogy kézen fogva sétáltunk a réteken, gombát szedtünk, összebújtunk, és szerettük egymást nagyon, nagyon. Ugyan mitől kellett volna félnünk, amikor másfél éve gyűrűt hordtunk, túléltük anyámék válását, túléltük a költözésemet, a fél évig húzódó állandó kiabálást nálunk otthon, a tányérdobálást, az ő harmadik gimnáziumát. Szerelmesek voltunk, nagyon szerelmesek...legalábbis azt hittem. Aztán megláttam a képeket, amik szerteszét a lakásában hevertek. Egy hülye, nyálas kéőű fazont ölelgetett, mosolygott, mintha mi sem lenne természetesebb, mintha mindig is így nézett volna ki a világ. Aztán eszembe jutottak szép lassan a történtek. A négyéves évfordulónk napja, amikor vigyorogva közölte: ennek annyi, tegnap óta másal vagyok! Jah, és húzzál innen. A kép, ahogy a nyálgépével kézenfogva ücsörög a plázában, miközben ott állok előttük, remegve, összetörve, megroppanva, kezemben két koncertjeggyel. Nem lehet így vége...nem lehetett így vége. Rádöbbenni, hogy mindez véget ért; hogy az én reménykedésem és vágyaim ellentételezéseként ő már hetek óta együtt kufircol az utódommal, akinek a töketlen vigyora csak baltával lenne lemosható. Megáll a szív, megáll az élet. Nem lehet így. Ilyen nem történhet meg, ÍGY NEM TÖRTÉNHET MEG!!!!<dream>

Pedig megtörtént...Lassan öt évvel ezelőtt megtörtént.

És sosem nézett vissza....

Kevés szarabb érzést tudok elképzelni alvás kapcsán annál, amikor csatakosra izzadtan ébredsz a saját hörgésedre, miközben csíkokat karmolsz az ágyadba. Ilyenkor csak kattog az agy, a szív, hogy nem, nem történhet meg, de újra és újra el kell fogadni minden egyes alkalommal, hogy de, igen, megtörtént - és még sokminden más, hasonló élmény is - K2, R1, R2, és társai mind mind hozzá tették a maguk kis kártyalapját a homokvárhoz. Túl kell lépni rajta, ennyi. Őszülve, remegve, páncélt növesztve a bőrre és csonttá szilárdított szívvel, de túl kell - és pihenni is kell, úgyhogy az ember összeszorítja a fogát, lerúgja magáról az elnehezült takarót, megfordul és újra megpróbál átkelni az álmok tengerén....

<dream>Vonatozás. Szakadt, régi gőzmozdonyos, üvegablakos serelvényen, amilyenre reális életemből aligha emlékezhetek- nagyjából 4 éves lehettem, amikor utoljára gőzmozdonnyal utaztunk le nagymamámékhoz. Persze, azóta nagymamám meghalt. Fájt, rágtam magam, és igazából sosem tudtam elfogadni, hogy a mosolygós, kerekded arca sosem mosolyog rám többé, hogy nem teszi elém a zsírtól csöpögő lángoshegyeket, és csattog rám, amiért még mindig nincs barátnőm, és nem eszem eleget. Hozzá kell szokni. Gyászolni, felejteni - elvégre ez az élet rendje. Az idősek elmennek, és új gyermekek jönnek. Csak az én esetemben, ahogy az lenni szokott, semmi nem olyan, amilyennek lennie kellene. Nem születnek gyermekek, és én ülök a vonaton, nézem anyám vörös szemeit, ahogy beszéljük, hogy mit kellene, hogyan kellene. Merthogy nagypapám is haldoklik. Menni kell, nézni, ahogy az utolsókat rúgja, intézni az érzéketlen papírügyekkel, hogy a megbékélt, maroknyi porhalmot a föld alá eresszük; Intézni az örökösödési hercehurcát,  Érzéketlen, vigyorgó arcok, akik üresek belül, mint a szikkadt kagylóháj - vagy csak én érzem így. Az én nagyszüleim mentek el, akik számomra kizéérólag az én nagyszüleim, mert csak én láttam őket úgy, ahogy én láttam. Más gondolatok, más érzések és gesztusok kötöttek össze velük, mint mást. És most nincsenek többé. Megint elmegy valaki, aki 26 évig része volt az életemnek, aki úgy élt benne a létezésemben, mint a nyári zápor - időnkét látva, átélve, távoliként, de mégis az enyémként. Nem akarom látni. Nem akarom tudni, nem akarok visszamenni a lakásba, ahol kísért a boldog, békés mosolyuk, az arcuk ráncai, az ízek világa és az illatok kavalkádja. Nem akarok szembesülni azzal a testte, amiben a nagyapám élt évtizedeken keresztül, nem akarom tudni, hogy megint egy olyasvalaki ment el, aki sosem térhet már vissza. Nem akarom tudni...

nem akarok visszamenni....<dream> 

Ha valaki, aki ezt olvassa, elveszett volna a valós, és az álomb eli események közt, íme a tények: első exem a négyéves évfordulónkon, öt évvel ez előtt, nyár közepén hagyott ott egy másik srácért, akivel az év októberében már szét is ment. Igen, elmesélte vigyorogva, hogy kevesebb, mint egy hét után már össze is feküdt a sráccal, és hogy már akkor kavart vele boldogan, miközben én hangyásra gürcöltem magam, hogy elmehessünk együtt nyaralni. Életem legborzalmasabb évére tette fel ezzel a pontot, és a mondatok mégis mennek tovább azóta is. Apai ági nagypapám másfél hónappal később ment el. Békésen, nyugalommal, családtagok között. Akkor sem voltam ott. Anyai nagymamám januárjában halt meg. A blogban meg is lehet találni a "gyász" bejegyzésnél. Nagypapám tudtommal jól van, bár nem láttam a halotti ebéd óta. Nehezen viseli az egyedüllétet. Legutolsó híreim alapján azért jól van, egészséges, és elfoglalja magát; féltem, de már nem merek leutazni hozzá, és megnézni, hogyan múlik el lassan ő is. Félek végignézni...

És így felébredtem, és röpke három óra vergődés után megértettem - ez a mai nap nem azért van, hogy pihenjek és feledjek. Azért van, hogy emlékezzek, hogy fájjon, hogy gyötörjön a kegyetlen álom-isten, vagy csak hogy figyelmeztessen valamire, amit nem tudok felfogni. Most sem, ahogy ez előtt hetente minden második estémen sem. És ahogy ez után sem fogom tudni.... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.