Ma álmomban megint ott jártam. Az ágyon ültem. Olcsó darab, de a célnak megfelel; Sokkal inkább, mint az a ronda, barna szekrény a fal mellett. Tölgy színezetű, randa, régi darab ,elárvultan a fal mellett. Citromsárga festék a falon. Sosem szerettem, de ő ragaszkodott hozzá. Azt mondta, kellenek az élénk színek, hogy élénk legyen a szoba. Ráhagytam. Sugárzik, ha tervezkedhet helyettem, számomra pedig úgyis mindegy. Citromsárga. Az egyetlen szoba, amiben az én döntésem volt végleges, a nappali: maradt egyszínű fehér, illeszkedve a sötétbarna bútorzathoz. Ha már ennyi ablak van rajta, legalább világos legyen. A gyerekszoba kékje, a fürdőszoba csempéi megint csak neki voltak köszönhetők; de legalább tetszenek. Szeretem a kéket. A zuhanyfülke és a vízcsap fehérje kellemes, nosztalgikus hangulatot áraszt valamiért; talán csak a szappan illata teszi. A babaszappan mindig ugyanaz marad. Az érzések is. Így, közel a harmincöthöz, még mindig ugyanazt a vágyódást érzem, és az első gyerek érkeztével csak erősödnek a dolgok. Tudom, hogy fiú lesz. Megálmodtam előre, ahogy ezt a pillanatot is. Hogy miért pont ezt? Ötletem sincs. Ugyanolyan nap, mint az összes többi. Délután három óra, készülök; munka előtt még pár dolgot el akarok intézni, aztán úgyis megy az esti műszak. Legalább megszakadni nem kell a dolgokba. Az órámat nézem; ugyanaz, ami most is van. Ballagásra kaptam, a szívemhez ntt, de látszik rajta, hogy milyen figyelmes tudok lenni: karcokkal tele az üveglap, amit sosem vitt rá a lélek, hogy lepolíroztassam. A karikagyűrű is az, ami rajtam van, és ezen kicsit elcsodálkozom. Miért nincs új? Lehet, a házassági karikát a jobbomon hordom, de azt nem nézem meg. Egy teljesen szokványos, üres hétköznap az ember miért nézné meg a jobb kezét? Mindegy is. Elbúcsúzok tőle, ahogy mindig is szoktam, nem nyálazzuk át a fél életet. Csók az ajkakra, egy simítás a hátán. Érzem, hogy az enyém, végre az enyém, kerek pocakjával, élénk ruházatával, hosszúra hagyott hajával. Szeretem, amikor így hordja. Komolyabb lesz tőle az arca. Mekér, hogy siessek haza, bár pontosan tudja, hogy nem rajtam múlik; jövök amikor jöhetek. Ki az ajtón, pillanatra elmerengek a huszonötös lakásszám előtt. Miért pont ez? Miért pont itt? Mennyi az esélye annak, hogy itt, az ötödik emeleten pont ezt az ajtószámot találjuk meg? Na persze, nem mintha számítana. A liftbe belépve sem számít ez az egész. Csak a nullás gombot kell megnymni, és már csukódik is a vajszínű ajtó. Nullát; a földszint felirat a jelek szerint idejét múlta, vagy csak így hozta a szeszélyes véletlen; sosem gondolkodtam rajta, már amikor ideköltöztünk sem volt más. Persze az a karc is ott virít rajta, amit azok a kurva kölykök véstek bele. A tagelés sosem megy ki a divatból, csak én viselem egyre nehezebben, ahogy telnek az évek. Akkorra sikerült megértenem, hogy az évszámok változnak, az álmok osha. 2012 elmúlt, ugyanúgy, mint az összes többi év, de a dolgokat nem lehet megváltoztatni; eljönnek akkor, amikor itt az ideje. Nem is tudom, hogyan jutok el a kocsihoz. Pezsgős színű toyota, hat éves, de még egészen friss. Ötletem sincs, miért pont toyotát vettem. Sosem vonzott különös képp, EZ a fajta pedig főleg nem; Igen, tudom...alkalmi vétel volt. Jól megy, és nem is eszik sokat.Amikor beülök, nem kapcsolom be a rádiót. Ugyanazok a számok mennek úgyis, újra meg újra, én pedig hallottam már miindegyiket épp elégszer. Indítok, majd óvatosan kitolatok a 45 fokos parkolóból. Hiába dudál a bunkó sötétkék opeles, akkor is így megy. Intek, ahogy mindig is szoktam, persze, elnézést, nem volt szándékolt, és köszi, hogy kiengedett. Persze. Meg az anyádat. Kanyar jobbra, végig a kisutcán, hogy leérjek a rakpartra, ahonnan mehetek tovább újpest felé. Megyek dolgozni. Barátok közé...Boldog vagyok, ahogy visszaemlékszem az előző esti beszélgetésre. Nem emlékszem hogy miről volt szó benne, de jó volt hallgatni a hangját. Megkomolyodott mostanra. Nyugodtabb lett. Az ablakon átsütő lámpafénynél nem láttam mást, csak az arca sziluettjét; azt a kellemes, kedves ívet, amit sosem tudtam kiverni a fejemből. Amiről akkor tudtam, hogy az igazi, amikor először megláttam. Megérte érte éveket várni, és küzdeni. Megérte hinni egy jövőben és a változásban...

Csak tudnám, mi a fenét keresek én álmaimban ott? csak tudnám, mi a fenét keresek én ITT? 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.