Érdekes volt ez a mai nap. Meló, meló, meló, némi kis szopatás...(nem tudja valaki véletlenül, hogy a főnöknek miért volt az a fixa ideája, hogy nekem kell istápolnom és kísérgetnem az oda érkező vendégeket?:S) Aztán átugrottam Sagához; régi idők ismerőse. Vagy három éve nem is hallottam róla semmit, és a mostani találkozón sem hallottam róla semmit. Aztán ez meg is változott, amint szóba került, hogy elindulok hazafelé. Előjöttek a témák, hogy mennyi ideje nem is találkoztunk, hogy mi van vele, velük, hogy mik a terveik a párjával, akivel egymásra találtak. Érdekes volt mondjuk látni őket; művészlélek és zseni furcsa harmóniája, ahol nem csókkal köszöntik egymást, hanem öleléssel, és akiknél mégsem furcsállja ezt az ember. A kettejük nyíltsága megszűnt valahogy egymásban, és néha úgy éreztem, engem egyikük sem tud úgy kezelni, mint egy ottani hús-vér embert. Egymásnak voltak ott. Aztán...elindultam hazafelé, és kifordult velem a világ. Megszűnt az idő, megszűnt a testem, átminősült egy önnálóan létező hús-börtönné. Elindultam, de nem tudtam, hová tartok; úton voltam, de nem tudtam, minek; álltam a buszon, de nem tudtam, meddig visz el, és amikor hazafelé kezdtem gyalogolni, már abban sem voltam biztos, hogy ki is vagyok valójában. Olyan dolgok jutottak eszembe és tűntek tova, amiken talán még sosem gondolkodtam ilyen mélységig. Ismeretlen érzések, gondolatok cikáztak a fejemben, és éreztem a magam kiteljesedését általa. Talán érezhető is volt ez a változás mások mozdulatainak tükrében. A fickó, aki előttem ment úgy 10 m-el, rendszeresen visszapillantott, mintha félne valamitől; aztán félúton lelassított, hagyta, hagy menjek el mellette; a biciklista, aki szembe jött, inkább a bozóttal súroltatta végig magát, minthogy mellettem kelljen eltekernie. A nagyhangú trió, akik szembe jöttek velem hangosan röhögve elhallgatott, amikor hozzám értek, és nem kezdtek el vigyorogni akkor sem, amikor tovább haladtam. Valami feléledt bennem. Valami régi, amit tagadtam eddig, valami elfeledett, amit azt reméltem, sosem találok meg magamban többé. Aztán mégis meglett. És rájöttem, hogy nem rossz dolog. Ez vagyok én.

És amíg jöttem, egyszer sem kellett lenéznem a lábam elé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.