"Az ember egy napon rádöbben arra,
hogy az életben igazán semmi sem fontos.
Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az,
hogy valaki szeresse őt igazán."
(Goethe)

A mai napom szubjetív szemszögökből ennek tükrében:

Pozitívan:

Csodálatos nap volt. Csodálatos volt megint találkozni Vele, megérinteni, hallani a hangját, látni a mosolyát. Jobban sikerült, mint vártam; csomó dologról, amiben reménykedtem, kiderült, hogy igaz; a közös pontok pedig minden ilyen találkozásnál egyre csak gyűlnek és gyűlnek. Végre történt valami, amire már régesrég vágytam, és ami egy éve nem történhetett meg. Együtt merültünk el az élvezetben, amit az ajkaink okoztak, és fájó ürességet éreztem csak, amikor el kellett válnunk. Jó lett volna teret engedni mégjobban a vágyainknak, és nem megállni azon a ponton, amikor végül búcsúra került a sor.

Negatívan:Találkoztunk...megint. És megint nem jött el a beteljesülés. Sokminden történt, amiből több is lehetett volna, de csak ennyi jutott, és ahogy ismerem, egy ideig nem is nagyon lesz megint ilyen. Mindkettőnknek megvan a magunk élete, és jelenleg úgy tűnik, nem fér el ez a kettő ennél jobban egymás mellett - dacára a történteknek, a dolgok változatlanok.

Többekkel volt márvitám arról, mi is a hazugság. Legtöben azt vallják, hogy nem hazudnak akkor, ha nem állítanak valótlant. Nem mondják, hogy éreznek valamit, amit nem éreznek, nem mondják, hogy megtettek valamit, amit nem tettek meg. Ha valami zavaró, vagy kínos lett volna, elhallgatták. Számomra viszont hazugság nem elmondani valamit, amiről tudjuk, hogy fontos, és sokat jelent a másiknak. A fenti írások is ennek a tükrében születtek - mindkettő igaz, és mindkettő felkavarhat olyan állóvizeket, amiket bölcsebb nem megkeverni.

A mártír jellem legnagyobb szívása amúgy az, hogy a magunk boldogságáról is le kell mondani azért, mert az másnak boldogtalanságot okoz. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy rosszat akarjak neki; akkor is, ha nekem talán még jó is lehetne ez.

Úgyhogy még mielőtt probléma lenne belőle, íme a tényszerű leírása a mai napnak:

Találkoztunk. Együtt sétáltunk, miközben beszéltünk mindenről, ami eszünkbe jutott: ünnepek, iskola, munka, vicces és kevésbé vicces történetek meglepő, és kevésbé meglepő felhanggal. Nem, nem történt semmi fizikai kontaktus, leszámítva a találkozás-elválás rituáléjához tartozó három apró puszit, és a kölcsönös (gravitációs) vonzásból eredő össze-összekoccanásokat a kezeink közt. Sokminden került szóba; és végül sokmindenben elismerte, hogy igazam van, amiben pedig nem, abban is tükröződött, hogy valamennyire meg tud érteni olyan gondolatokat, amik tőlem származnak. A közös pontok pedig gyűltek...elvégre viccces, hogy a közel 50 allergiafajtából rendelkezünk ugyanazon néggyel, ugyanolyan erősséggel. Igen, történt valami, amire vágytam, és ami egy éve nem történhetett meg. Találkoztunk, és megint tudtunk beszélgetni kettesben; le tudtunk ülni egy bor társaságában a Dunapartra, és két órát eltölteni csak a kötetlen beszélgetés fényében. Egy éve nem ment ez; nem volt borunk, nem volt idő a dunapartra, és beárnyékolta a beszélgetéseinket az egyirányú vonzalom. Együtt ittuk meg az üveg bort; édes volt, jellegzetes fanyar aromával; jó volt érezni a számban, az ajkaimon. Remélem, neki is ízlett, elvégre tőle kaptam még karácsonyra; a fájó ürességet pedig a szesz kevéssége okozott. Néha jó vágyni arra, hogy az ember igyon, többet, mint amennyi jól esik, és az alkohol segítségével leküzdeni azokat a fájdalmakat, érzéseket és vágyakat, amik korábban gúzsba kötötték, de nem lehetett megtenni. Ehhez nekem kevés volt egy fél üveg bor. Bár nem tudom, miért, de megáltam azon a ponton, ahol ő is megállt; hogy ő mire várt a kölcsönös Szia után, nem tudom. Én szerettem volna megölelni, és a karjaimban tartani pár másodpercre, amikor elhihettem volna, hogy addig, amíg ott van, csakis az enyém; hogy addig, amíg magamhoz szorítom, az ő szívével egy ütemre verhet az enyém. Aztán nem tettem meg. Hülye voltam, és talán beszari is; nem akartam közelebb engedni magamhoz, mint ahonnan még el tudom könnyedén engedni.

Azt hiszem, korrekt voltam.

Azt hiszem, valahol megint lovagiasságból lemondtam a fotelről, amit én láttam meg előbb.

Tényleg szeretem, tényleg fontos a boldogsága annyira, hogy elengedjem, ha menni akar...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.