Szeretném K2-t megkérni, hogy amennyiben erre jár, ne olvassa el az alábbi bejegyzést. Nem azért, mert titkolom, hanem mert róla szól - ezt a fajta önmegvallást viszont csak olyankor szeretném szemtől szembe kimondani, amikor van értelme, és van tartalma is a másik számára. Másoknak pedig nem más, mint egy újabb fejes a lélek kútjába; egy újabb furcsa önelemezgetés - valaki másról.

Íme. Ő az, ismét. K2, akinek van rendes neve is, de nem ide tartozik, ahogy az enyém sem. Igen, a lentebbi képen, amit azóta áttettem privátba, szintén ő látható...velem együtt. Aki lemaradt róla, az így járt.:P Többeknek is meséltem már Róla. Többnyire neten, ritkábban élőben; és senki, de senki nem értette, hogy ez miért van, és miért más ez, mint egy egyszerű múltba révedés. Leginkább azért, mert nem múlt. Ha már választanom kellene...inkább jövő, még pontosabban egy lehetséges jövő. Immáron másfél esztendeje "ismerem". Munka közben találkoztunk, én pedig hozzá szóltam, pedig sem előtte, sem az óta nem szólítottam meg senkit pusztán azért, mert ott sétált velünk együtt a kocsik között, másik cégnek a reklámjait osztogatva. Akkor is azért tettem meg, mert éreztem, hogy ő más. Hiába elcsépelt, de ez akkor is így van, ha illúzió ez az egész csupán. Volt benne valami, amit azóta is érzek és látok benne, akárhányszor elém kerül, akárhányszor rám emeli a hűvös, furcsa kék szemeit. Ezért nem szeretem ezt a képet sem. Ezért is nem néztem a szemébe, amikor legutóbbi alkalmakkor találkoztunk. Lefegyverez a pillantása; de nem úgy, ahogy a vesztesektől veszik el a kardot. Ő valami béke féle. Tele élettel, tele igenekkel egy olyan világban, ahol a tagadás és a háború mindennapos. Sosem merült ki. Sosem volt dühös vagy elkeseredett, amikor pedig félt, felébresztette bennem az oldalmazót, ami túlnőtt önmagamon; képessé tett arra, hogy több, más legyek, mint aki nélküle vagyok. Nem kellett sokmindent tennie érte. Elég volt, hogy szerettem, és úgy éreztem, valahol viszon szeret. Persze...ebből jöttek a problémák, az örökös "szeretlek, csak nem úgy" körök. Ha van valaki, akiben eddig érezhettem azt, hogy ő az IGAZI párom, akkor ő volt az. A nagy nyitás négy év hitetlenség után, a feltámadás első exem hátrahagyott hamvaiból. Aztán mint minden szappanbuborék, ez is elpattant. Neki elmondása szerint csak egy barát voltam. Számomra ő sokkal, sokkal több. Az a fajta lény, akinek nem is a testére vágyik a létező személy, mert a testi öröm nem nyújthat annyit, mint a lelki egység. Akinél a pár fogalom nem egymás mellett élést jelent, hanem olyasfajta megbonthatatlan egységet, amit nem kezdhet ki idő vagy probléma, mert nincs elég ereje hozzá. Ezért is adtam neki oda mindent, amit még tartogattam. A Fekete Rózsát, ami csak egy embernek adhattam - annak, akit páromul választok egy életre. Gyűrűt, amit a magam erejéből forrasztottam egybe, és amit később rám adott. Hogy vehetném ezeket vissza tőle? Még ha csak tévedés is volt, hogy tévedhetek EKKORÁT? Amikor együtt voltunk, csak mint emberek (párként csak a táncban egyesültünk), éreztem az életét. Láttam, mik történnek vele, láttam a titkait, érzéseit, vágyait. Azokban a kék szemekben megláttam azt az önmagát, akit talán csak én látok, akit talán csak én képzelek bele. De én akkor is úgy érzem, hogy ott volt benne. Hogy még most is ott van benne. Benne volt a tükörképe a gyűrűben, ami nem akart eltörni, a kártyában, ami megmutatta a lehetséges döntéseket és a valót, amit ő maga nem mondott el nekem. (Emlékszel, Drága?) Láttam a döntéseit is, és a kapálózását, amit az élet örvényeiben csinált. Mégis, akkor hogy jutottunk idáig? Hogy kísérthet egy olyan álom, egy olyan élet, aminek az eltékozlásához vezető lépcsőfokokat én magam jövendöltem meg neki - és amit aztán ő maga szépen egyesével végig is lépdelt?Faithynek azt mondtam, nem szeretem, és ő nem értette, ha nem szeretem, hogy tehet tönkre egyes tetteivel. Nem értette, én pedig nem tudtam, nem akartam elmagyarázni neki. Ami bennem él, az túlmutat szerelmen vagy gyűlöleten. Túl van azon, amit szóba tudnék sűríteni úgy, hogy más is megértse. Együvétartozás. Azon a szinten, ahol a két egész egy nagy egésszé áll össze, ahogy a személy már túlnő önmaga személy mivoltá, és PÁRrá nemesül. 

"Ha balgaság, ha tévedés. legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem! "

Van egy régi, számomra ugyancsak kedves emlék-szám. Neves költőktől szedték össze azokat a sorokat, amiket magamban őrzök szívverésként; egy olyan idillikus érzés képét, amit a legtöbben nem hisznek el, hogy át lehet érezni időtlenül. Ez az:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.