Továbbra is a Gépírtó hadjáratot olvasom. Egészen röviden annak, aki nem tudná, miről van szó: Frank Herbert klasszikus Dűne-eposzának előzményeit feldolgozó trilógia második kötete Brian Herbert, és Kevin J. Anderson tollából. A képzeletbeli világ az aktuális pontnál, ahol tartok, három részre szakadt: a gondolkodó gépek Omnius, a halhatatlan számítógépes örökelme irányítása alatt, az emberiség, akik Dzsihaddal, szent háborúval viseltetnek a gépek ellen, és a gépek korábbi szolgái, a lázadó Titánok, illetve kimekek, emberi agy által irányított robot testek. Furcsa módon a szerzőpárosnak sikerült olyan világképet felvázolni, amiben a vezető, meghatározó szereplők kivétel nélkül a létezésük formájának legsötétebb részét jelenítik meg: a gépek hideg, számító racionalitását, az emberek tobzódó, túlfeszített érzelmi orgiájukat, bosszúszonjukat és őrületüket, a Kimekek pedig a tökéletességbe forduló, megalomán önimádatukat és kegyetlenségüket. Kevés regény volt eleddig képes arra, hogy a pozitívnak tekinthető főszereplőkkel szemben érthetetlen haragot keltsen bennem; Csalódott voltam az 1984 végénél, de megértettem az embert, aki megtört. Összezavarodott voltam a Justine végén, de megértettem, hogy egyeseket az élet szenvedésre teremtetett. Teljességgel megértettem a Nyugaton a helyzet változatlan végét, ahol a megvilágosodást a halál zárta le - a világ már csak ilyen. A mostani regény viszont más. A tétel, miszerint a fanatizmus minden formája bűn, kikristályosodik ezekben az oldalakban: Megér-e egy gyermek halála millió emberéletet, csak hogy pusztító bosszúba fordítsa a világot, és egy olyan rendszer ellen törjenek, ami ellenük van? Jogos dolog-e feláldozni barátot, kedvest, ismerőst egy olyan célért, aminek az eredője bennünk keresendő? A gondolkodó gépek békét akarnak - olyan állapotot, ahol a helyzet változatlan, ahol a béke fegyvernyugvás a pillanatok közepette. Az emberek többsége, három évtizedes pusztítás után ugyanezt akarja...mégis, van valaki, aki egy gyermeket vesztett el egy robot miatt, egy olyan ellefnél miatt, aki még csak nem is értheti a tette következményeit; és ez a valaki feláldozza magát, feláldoz újabb milliókat, csak hogy a háború tovább éljen, és elérje azt a célt, amit ő el akart. Van joga hozzá? Van joga milliókat fanatizálni, és tovább gyilkolni a saját társait, akik hittek neki, hittek BENNE, csak hogy elérje, amit akar? Nem tudom elfogadni. Ilyen logika alapján teljesen ésszerű lenne, ha a féltékeny emberek megölnének mindenkit, aki a kedvesükre, vagy vágyott kedvesükre pályázik; a dolgozók fejét vehetnék a vezetőnek, csak azért, mert ő felettük áll, és ő hozza meg a döntést helyettük. A világ erő alapú anarchiába sodródna, töretlen bosszúhadjáratokkal és háborúkkal. Tényleg ilyenek az emberek? Úgy tűnik, a többségük igen. Kiválasztanak egy célt, és ha bele is döglenek, akkor is afelé mennek, egy olyan úton, amiben megfellebbezhetetlenül hisznek; és közben elhaladnak a cél mellett, amiért az egész szólt. A háborúnak nem a győzelem vet véget...a háború végét a BÉKE jelenti. Az az állapot, amikor a fegyverek lekerülnek a kézből, amikor az életben maradottak hazatérnek felejteni, és új életet kezdeni.

Tudni kell túllátni jelenen. Tudni kell látni a múltat, és érteni a jövőt. 

Az én dzsihadom sem ért véget...de beköszöntött a béke, amikor felejtek, amikor gyógyulok, és új életet próbálok kezdeni. Nem felejtettem el, ki vagyok. Nem felejtettem el, mi a célom...

 És nem is adom fel, amíg bele nem pusztulok

Csak nem vagyok hajlandó másokat feláldozni ezért. Akár örülök a döntéseiknek, akár nem. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.