Ma megint sikerült a világnak eljuttatnia oda, hogy hányok tőle. Szó szerint. Elegem van az emberekből, az álom nélküli világból, és a szex körül pörgő változásokból. Abból, hogy mindenki kurvára szerelmes valaki másba, aki még véletlenül sem lehetek én, és ha esetleg lelép, vagy megélt valaki mellett egy évet, akkor cserél. Mint ha csak az olajat kellene a kocsiban leereszteni, csak még annyi munkát sem feccölnek bele. Megáll az eszem ettől az egésztől. Egy hónap után életnagyszerelme, két év múlva múlt idő? Csak én érzem ezt álságos képmutatásnak, vagy tényleg csak azok a marhák akik körülöttem élnek?

Ma is, mint sok egyéb alkalommal, ismét szembe kerültem a tulajdon múltammal és emlékezetemmel. Vicces, hogy míg memória gondjaim vannak mással, a magam életére emlékszem, majdnem minden egyes apró kis biz-basz részére. Milyen volt valakivel az első csók, milyen bugyi volt rajta az első éjszakán, vagy hogy hogyan takargatta a homlokára nőtt gigászi ragyát. Talán csak én vagyok a hülye. Talán a boldogság tényleg a tudatlanság és a hit elegye. Amikor nem számít, kivel vagy, nem számít, milyen, vagy hogy mit tesz, amikor nem látod. Sokkal könnyebb úgy, hogy elhiszed, minden szép és boldog, és inkább eltakarod az arcodat. Valahogy nekem nem akar menni. Amikor behunynám a szemem is ugyanazt látom. Amikor próbálok elfogadni is csak az jön vissza, hogy nincs értelme, mert a világ nem változik jó irányba; a bűnök maradnak, az erények elvesznek.

Hülye fasz vagyok. Hányok az egésztől. Szó szerint... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.