Igen, szándékolt az elírás a címben. Ugyanis a mai este arról fog szólni, hogy miért is akarnak mindig olyanok kioktatni arról, hogy szar az életem, akik már hónapok óta le se ejtettek...és akik legalább ennyi ideje valamiféle vallásos nézet megszállott követői lettek. Elöljáróban annyit, hogy szerda óta van munkám, ma is dolgoztam egy egész napot, továbbá tegnap megejtettem a találkozást K2vel. Akiről pedig a ma esti dühöngőben szó lesz, az drága régi Viktor cimborám, akit megismertem 19 éves fejjel, amikor ő már 24.-et taposta. Aztán azóta teltek múltak az évek, én túlestem sok barátnőn, sok élethelyzeten, költözés, csalódás, emény, újabb csalódás, új költözés, munka, és így tovább. Eközben ő volt ott, ahol a part szakadt: a semmi közepén. Ugyanaz a munka lassan 15 éve, anyjáékkal lakás...ennyi. Haveri kör szintén melóhelyről, és az új dolog, amiben része volt, az a totemizmus hitvallása könyvekből - és egy kellemes allergia, amire állandóan gyógyszert szed. Aztán idővel eljött neki is az, amire sokmindenki, köztük én is, gondol amikor a boldogság forrását keresi: egy párkapcsolat. Egy 5 évvel idősebb, kétgyerekes anyával...Egy férjezett asszonnyal. Aki persze továbbra is oly tiszta és makulátlan volt számára, mint a maszületett bárány, és aki egy szadista állat férj mellett kellett leélnie tizensok évet. Azt tudnám, hogy miért hiszik el mindig egy lelépni kívánó nőnek, hogy a férje egy szemétláda? Sosem kérdezi meg senki magától, hogy lehet, ez a nő csak egy új húsra vágyik a lába közt, és (jobb esetben) az életében is? Lehet, azért állok ilyen negatívan a témához, mert az ismerettségi körben a látott válások után sosem a nő volt az, aki egyedül maradt, hanem mindig a férfi...Noh de nem is ez volt a fő téma. Szóval Viktornak eljött a nagy lamour, amire rég óta várt, és látszólag tökéletes beteljesedés. Jó cimbora melóhelyen, asszony az életben, munka, és a világ megismerése a totemizmus szellemiségében...Aztán jöttek a gondok, amik valahogy mindig jellemzőek a frissen "megvilágosodó" okkultistákra: az egoizmus vétsége. Igen, én is meg vagyok győződve arról, hogy az én utam a helyes, hogy a meglátásaim igazak, és a helyes utat járom, akkor is, ha semmi bizonyíték nincs erre...de azt hiszem az az alapvető különbség köztem, és az általam ismert okkultisták között, hogy nem akarom megtéríteni az embereket. Elmesélek nekik minden ötletemet, tézisemet, megvitatom velük a homályos pontokat, aztán higyjenek abban, amiben akarnak. Valahogy neki ez nem ment. Valahogy neki csakjobbankellettudnia, hogy mikor mit, és hogyan kellene. Lehet, a dob a lelkünk része szellemutazásnál, és a test megnyújtása a szellemi világ felé, de azért neki jobban kell tudnia, hogy nekem hogyan is kellene bánnom a sajátommal. Neki persze jobban kell tudnia a rituálék menetét, amihez egész életében hozzá sem szagolt, mint nekem, aki azért túl van már egy pár sikeres bájoláson... amiben persze másnak nem kell hinnie. A tőzsdekrach akkor következett be, amikor a túlvilág kapcsán eljutott addig a pontig, hogy az akarat mindent legyőz: köztük a fizikai valóság korlátait is. Ne legyen félreértés, én is hiszek, és vallok az akarat valóságformáló hatásában, hiszek abban, hogy az akarat a kulcs a világ megváltoztatásához. Viszont cáfolom azt, hogy pusztán azért, mert MOST akarni kezdek, fel tudok tépni egy vasajtót, másodpercek alatt futok le kilómétereket, és az izomzatom erejével fogok meg egy késszúrást...Vele ellentétben...

Talán ennyi elemzés után lehet látni, hogy mi a bajom a nézettel. Az egoizmus, ami azt mutatja, hogy aki úgy érzi, látja a világ rendszerét, egyből úgy is kezdi el kezelni a dolgokat, mintha a teremtés és létezés szabályait tetszés szerint alakítgathatná. Amikor eddig eljutottunk, és ezen összekülönböztünk, szétváltunk az életünk útjain. Nincs szükségem olyanokra, akik maguk is céltalanul lavíroznak az életben, megelégedve egy-egy lopott nummerával egy erdő közepén - és közben meg vannak róla győződve, hogyövék a világ minden bölcsessége, és eljutottak a földi Nirvanaba...Egy héttel ez előtt ugyanisegyik napról a másikra írt nekem egy levelet, hogy mi van velem. Szó szerint...3 sor, egy megszólítás, és egy aláírás egy V. formájában, megtoldva egy "ég áldásával"...(nekem az ember áldása többet ér, mint az égé...azt legalább az ember adja őszintén, nem pedig másra cuccolja...) A válaszom a szokásos stílus lett, nincs semmi különös, akkoriban még melót kerestem, és egy éve nincs senkim. Nos...most jöjjön pár kiemelt mondat a leveléből...:

Olyan nincs, hogy semmi. Tudod, jó ideje gondolkoztam már azon, hogy megkereslek, mert úgy érzem, van még valami dolgom veled. Leveled olvastán sejtem is, hogy mi lehet az. . G****(censored by me)! Magadba kell szállnod és át kell értékelned az életed! Ugyanazokat a köröket futod mindaddig, amíg nem oldod meg, ami hibádzik. Miért mennek tönkre a kapcsolataid? Miért maradsz mindig egyedül? Miért nem találod a helyed sosem? Miért betegeskedsz?...stb.

Miből gondolja, hogy ő jobban tudja, mi megy az életemben? Igen, valóban küszködök magánélettel. De ez leginkább azért van, mert nem állok meg félmegoldásoknál, hanem az IGAZIT keresem, akkor is, ha ez folyamatos csalódásokkal jár. Akkor is megyek előre, amikor megállhatnék fél úton, és akkor is török a dolgokban, amikor lemondással talán tovább lehetne jutni - de továbbra is tökéletlenül. Nekem nem egy 35 éves, "érett" nő a párom, és nem is keresem ebben a korosztályban, nekem a lelkibeteg kis- és nagykamaszok jutnak, amik előre predesztinálják a tényt, hogy pokoli sanszom van pofára esésre. Azért szenvedek a párkapcsolataim után, mert nem a test és a hús örömét kerestem a kezdetektől, hanem a lélek kiteljesedését - és így minden csalódás nem emberben csalódás, hanem hitben, reményben. Máshol érem meg kudarcnak az ilyet, mint egy átlagos(?) ember. Nincsenek villámkapcsolataim, nincsenek rövid távú kapcsolataim. Én akkor megyek bele valamiben, ha látok esélyt egy boldog életre - azt hiszem sejthető, hogy egy ekkora súlyú remény mennyivel érzékenyebb, mint egy közönyös kapcsolat. Aztán nézzük tovább:miért maradok mindig egyedül: mert a magam útját járom. Mert vannak korlátok, amiket nem szegek meg, és amiken nem lépek át. A barátok többsége ugyanis nem azért tűnik el, mert nem akarnak velem beszélni (leszámítva a régi haveri kört, bár abban is ott volt a kezem) hanem azért, mert már ÉN nem akarom valami miatt folytatni a kapcsolatunkat - épp úgy, ahogy az vele is megesett. Nem engedek bunkóságnak, nem tartok barátomnak olyat, akiben nem bízom meg - márpedig ilyen kevés van. Miért betegeskedem? Amiért ő is. Egy elcseszett civilizáció elcseszett gyermeke, az ő esetében kint Fót füves lankáin - esetemben pedig a nyócker füves, koszos, büdős utcáin, ahonnan nem tudok elmenekülni, hiába szeretnék. Míg neki az életét kitölti a nő-barát-pia-totem négyes, addig én stresszelek, és reménytelen ambíciókkal küszködök, amitől állandóan úgy élek, mint egy toppmanager a tőzsdén. Mocskot eszem, mert az van a boltban, és ha kikapcsolódni szeretnék is eléggé macerás olyan helyre jutni, ahol nem bazaltból áll a falásnyi levegő. És íme, itt vannak a válaszok. Ezért élek úgy, ahogy, ezért vagyok olyan, amilyen - és egy olyan dolog, amit ő sosem fogadna el: azért vagyok még mindig ilyen, mert hiszek a helyességében, és mert hiszem, hogy minden nehézségen túl is küzdeni kell, akár dacból is, hogy megtartsuk azt, aki vagyunk. Ahogy a bölcsek is mondják: a könnyebbik út a pangásba vezet...nekem pedig nem nagyon volt eddig könnyebb utam, azt hiszem...

Aztán még egy érdekes begjegyzés a levél végéről, amivel végképp sikerült magára haragítania:

És hagyd a blogozást szerintem, ha te csinálod azt a "Blitzkrieg" - címűt...

Én csinálTAM...És büszke is vagyok rá, és azóta sem titkolom: www.blitzkrieg.blogol.hu. Nem hiszek abban, hogy azért, mert valaki '41ben élt, mert valaki épp úgy hitt a demagógiában, mint a mostani népek, és azért, mert a mostani "*pártnév*-os/-es" megnevezés helyett ő nácinak tartotta magát, kevésbé volt ember, mint akárki más, balon és jobbon egyaránt. Mert a Blitzkrieg erről szól(na). Háborúban emberek, akik ugyanúgy élnek, mint megannyian mások - és mindegyikük tragédiája ugyanakkora, élt és halt bárhogy, bárhogyan....

Ezért sem fogom abbahagyni a blogolást. ITT biztos nem, amíg helyesnek érzem, és ha lesz ihletem vagy erőm hozzá, folytatni fogom a Blitzkrieget is. Meg akarom mutatni azt, hogy minden ember szenved...és mindenki épp úgy megérdemli a gyászt, ha szembesül a végzetével....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.