Érdekes ez a színvilág. Míg egy blogon azon futtattunk eszmét, hogy a piros az piros vagy kék-e, addig itt, immár sokadjára megkapom azt, hogy fekete-fehér vagyok:P Ráadásul negatívan állok a dolgokhoz:P Jelentem, nem így van! Egyrészt nem látom negatívan a világot. Realista vagyok, ami jelen helyzetben jelent pesszimizmust, elvégre racionális keretek közt kicsi az esély arra, hogy valaki a lentebb is emlegetett anyagiakkal ki tud segíteni, hogy időben lesz egy olyan munkám, amibl hamar ki tudom fizetni a tartozásomat...vagy épp az, hogy jól fog elsülni a jövő heti tali K2vel, feltéve persze, hogy egyáltalán összejön. Ezek mellett a racionális esélyekben benne van, hogy talán sikerül munkát tlálnom egy fénymásoló üzemben, aminek tudnék örülni. Az, akivel beszéltem tegnap a dologról, szimpatikusnak tűnt, az üzlet légköre pedig valahogy kellemesen családias volt, főleg a korábbi helyekhez képest. Lám, észre veszem én a jót is, ha van. De csak akkor, ha van. De akkor nézzük ezt a fekete-fehér témát...A fekete is, a fehér is a színek szerves részét képezi, ahogy minden más, sőt. Optikailag, ha jól tudom a fehér minden szín egyszerre - a fekete pedig az összes szín hiánya. Most akkor miért is gond a fekete-fehér látásmód?:) Benne van az egész világ, színek és színtelenségek együtt, csak nem aprózom apró-cseprő kis részletekre, amiket a világ színeknek titulálna. Látom a kéket, a zöldet, a pirosat, egymás mellett vagy felváltva, de nem látom soha CSAK a kéket, CSAK a zöldet, CSAK a pirosat. Életre lefordítva: Nem negatív vagyok, hanem egyben kezelem a dolgokat. Jót, rosszat együtt. Örülök a jónak, ami velem történik, de ha mellette Olimpusz hegyként tornyosulnak a negatívumok, akkor nem fogok bekötött szemmel rohangálni, hogy "most jóóó most jóóóó!" Lehet, hogy nyálas, lehet hogy giccses, de akkor is bennem él; amikor megkérdezték, miért hordok feketét, mindig egy mondat jutott eszembe válaszul: "Gyászolom a tegnapot, és a senki halottjait". Jó, mindenki kap 5 perc giccshányós időt; aztán aki visszajött, gondolkozhat a dolgaimon. Tudom, hogy nem okos dolog a más tragédiáját akkor a nyakamba venni, amikor a magaméban sem látok ki...de szükséges. Szükséges bánkódni az elveszített ártatlanság fölött, az elrontott tettek fölött, az elhibázott lehetőségek fölött. Egyszerűen azért, amiért egy halott ember fölött is gyászolnak mások: tisztelve, becsülve az emlékét, eszünkbe idézve minden jót amit tett és okozott. Ha más nem teszi meg ezt helyettünk akkor azért, mert megérdemli egy érzés, egy tett, hogy emlékezzünk rá. Ha pedig más is gyászolja azért, hogy ne tegye egyedül.

A másik dolog, ami ide kapcsolódik, az a "kell élned" rész...Nem KELL. Csak szeretnék sokan. Többnyire mások. Semmivel sem kötelezőbb dolog, mint a szeretkezés, evés vagy klotyóra mászás. Az élet elkezdődik, és addig tart, amíg véget ér. Vagy így. vagy úgy. A XXI. század elején az ember gyakran oktalanul is isteníteni kezdte magát a létezést, és ezzel együtt felszámolta azokat az elveket, eszméket, amiért érdemes meghalni. Ha valaki most meghal, az elveszíti a becsületét. Vagy gyilkos lesz belőle, vagy gyáva - vagy hős. Csak a hősöket nem látjuk már meg a hétköznapokban. Talán mert nincsenek is.Elveszünk a pillanatnyi tények és realitások útvesztőjében elfelejtve, hogy létezik a harmadik világ, az érzelmek része is. Mindig azt kérdezték tőlem, hogy ha a legjobb barátom akarna kiugrani az ablakon, hagynám-e. A legtöbben rávágták, hogy nem. Én igen. Ha a legjobb barátom TÉNYLEG az illető, akkor megbeszéltük volna a dolgait ezerszer, megpróbáltam volna lebeszélni a dologról legalább annyiszor. De ha ez a döntése, én miért fosszam meg a döntés jogától? Számára ez a helyes és a pozitív döntés, és pusztán önzésből, mert nekem hiányozna, nem vonhatom meg tőle a jogot, hogy azt tegye, amit igaznak lát. Főleg úgy, hogy még csak nem is árt vele másoknak. Az élethez való túlzott ragaszkodás is van akkora bűn, mint az élet oktalan eldobása. Az embernek azt kellene megértenie, vagy felismernie, hogy vannak percek, órák, napok, amikor már tényleg nincs kiút, amikor már tényleg nincsenek álmok a világban. Konkrét példát hozzak fel? Már csak úgy kamikazeként, hogy rommá dőljön minden? Ok, hozok fel. K2. Találkozom vele a jövő héten. Nem lesz semmi, talán csak iszunk egy sört. Talán beszélünk pár mondatot. Aztán ő hazamegy, aztán én is hazamegyek. Aztán majd később is talán beszélünk, később is talán sörözünk. El lehet így élni egy életen át is, de az igazság akkor is az lesz, hogy se legközelebb, se később nem fogom tudni neki elmondani, hogy minden sejtemben benne él - mert nem szabad, mert nem érdekes. Azért, mert ez az én álmom és az én érzésem; neki meg megvannak az ő döntései. Úgy, ahogy én nem érzem helyesnek, hogy ő mást válasszon, ő nem érzi helyesnek azt, hogy engem. Én pedig tisztelem annyira a döntését, hogy beletörődjek, még ha bele döglök is. A kérdés, hogy ő is tisztelné-e annyira a döntéseimet, hogy ne fogjon meg az ablakpárkányon, még ha tehetné sem. Azért, hogy őszinte legyek. Azért, hogy ne okozzak több fájdalmat se neki, se magamnak.

Mo meg azóta sem írt. EZÉRT nincsenek színek. Mert sehol nem látok... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.