Miután ismételten kiderült, hogy bizonyos orrok még mindig olyasmikbe ütik bele magukat, amikhez vajmi kevés közük van, úgy érzem, ideje költözni. Az ismerősöket, ha érdekli az új cím, jelezzék blogol postán, vagy egyéb úton; a többiektől pedig ez úton veszek könnyes búcsút. Au revoir!

http://armorgames.com/play/15675/samsara-room

kb 10-20 perc alatt végigtolható agyzsibbasztás. Elég beteg ahhoz, hogy élvezzem:) 

No eddig tartott a majdnemviszony. Hogy mi vezetett a bukáshoz? Az igazság. Amit persze, végig mondtam, csak ki a fenét érdekel az első egy hónapban, vagy bármikor máskor? Az őszinteség a legnagyobb hazugság. Amikor elhiszed, hogy lehetsz őszinte, igaz, hogy megnyílhatsz bárki előtt is, és elmondhatod minden apró-cseprő bajodat. Kurvára nem érdekel senkit. Hazudj! Az sokkal jobb. Mondd azt, hogy szerelmes vagy, aztán lépj félre. Az legalább kellően idillikus mindaddig, amíg tart. Mondd el, hogy boldog vagy, megállapodott, azután szép csöndben nyúld le a pénzét, családját, életét. Vidámabb az élet, amíg tart! 

Loboncnak igaza van. A jó tett mindig elnyeri méltó büntetését.

I must not tell lies 

I must not tell lies

I must not tell lies....

HAZUDJ! 

A kör végtelen. Nincs eleje, nincs vége, mégis látható a maga egészében. Matikailag bizonyíthatóan végtelen. A kerülete 2r"Pí" (nem találom azt a hülye jelet...) A pí végtelen. Nincsenek szakaszai, csak megy tovább, megállíthatatlanul. Hogyan lehetne akkor vége a körnek? Hiába megyünk, egy kicsi még mindig hátra van, valami olyan, amire még nem léptünk rá. Ha rajzolunk egy pí hosszúságú szakaszt, az végtelenné válik, dacára annak,hogy látható az eleje, és úgy hisszük, a vége is. Talán a pí a térkapu egy másik dimenzióba. Ahol a vonalak elferdülnek, és elindulnak egy olyan tér egyenesébe, amit innen nem láthatunk. A pí a negyedik térdimenzió egyenese.

Konklúzió: vasárnap 10 óra alvás még mindig nem elég.  

Jó régen nem írtam semmi épeszűt ide. Valahogy annyira nem is hiányzott, vagy csak egyszerűen nem volt semmi, amit meg tudtam volna ragadni, és felfűzni rá a gondolataimat. Talán kezd hatni, amit mindenki mond: ne gondolkodjak annyit. Ezzel csak az a baj, hogy ez mind én vagyok; a gondolataim, a szenvedéseim, a vergődéseim, akkoris ez, ha rohadtul utálja és unja mindenki. Néha még én is. Néha agyalok azon, mik történtek velem az évek során, és főleg, miért. Rámzuhan, hogy 32 leszek hamarosan, és hogy az utolsó 10 év csak valami trippelésre emlékeztet, mintsem valódi emlékekre és élményekre. Szép álom, snitt, rémálom, snitt, álmatlan vergődés, snitt. Csupa vágás, nyiszatolás, szilánkok valamiből, valakiből, szanaszét. Mintha nem is valódi emlékek lennének, csak valami beoltott képek, egy darabokra tépett, avítt képregényből. Nem találom benne magamat. Szar érzés, mi? Élek egy életet, és nem hiszem el néha, hogy ez az enyém, ezt én, egyes egyedül hoztam össze! Tarkón kellene baszni magamat miatta...

Az igazság az, hogy meg is teszem néha; csak amennyire fafejű, csökönyös marha vagyok, sose tanulok belőle, vagy nem eleget. Minek kergetni az álmokat, amikor azok csak álmok? Másrészről, ha nem kergetjük az álmokat, akkor csak bezombulunk, besavanyodunk, emésztő-lélegző biogépekké válunk. Csak a cigi fogy, és a tüdő ráncosodik. Gyakran kérdezik tőlem, miért is vagyok együtt Katival. Már amennyire a mostani állapotot együttlevésnek lehetne nevezni. Legtöbbször azt mondom, hogy azért, mert nincs más. Részben igaz is. Részben akkora ordas baromság, amennyire csak lehet. Egyszerűen azért, mert jó. Hétköznapi, unalmas, néha lapos, néha izgalmas; mert van. Mert nem egy álomvilág rózsaszín babaszappanja. Az ember milliomos szeretne lenni, csúcs feleséget, tökéletes gyerekeket kíván, boldog házasságot és szép öregkort...de az ember csak ember. Egyszerű kis elcseszett létforma. Álmokat kerget, közben pedig csak bolyong az életében, gyakran tök értelmetlen célokat hajszolva. Mi vagyok én? Átadom a szót Katinak; mit látott belőlem három nap beszélgetés után:

magasan átlag feletti intelligencia, vannak gondolatok, egyéni világlátás, érzékenység, és a lényeg: valaki vegye már észre, hogy azért mert nagy darab vagyok még én is itt vagyok

az hogy nehéz elviselni olyan mint egy páncél, ez nem igaz, téged nem nehéz elviselni, mert figyelsz másra és tudsz ahhoz igazodni

magas szintű kifjezezőkészség és van humorod

neked megvan az a képességed, hogy hamar meg tudsz valakit ismerni, és jól tudsz rezonálni rá

szerintem egyszerűen ráérzel, hogy valakinek pszichésen mire van épp szüksége

és ehhez meg van az intelligenciád, hogy amit megismertél,meg amit érzel, abból össze tudod rakni,hogy valaki milyen és és mit lehet vele kezdeni

Néha elkap egy furcsa érzés. Valami alaktalan, izgatott várása VALAMINEK, amiről azt sem tudom, micsoda, de fontosnak tűnik. Ilyenkor hiába nyúlok utána, se meglátni, se megragadni nem tudom; mint az a furcsa viszketés, amit nem tudsz megvakarni, mert állandóan máshonnan érzed. Valami közeledik. Valami viszketős:)

Unalmas, esős nap a mai. 2013 első, valóban őszi napja. Rengeteg dolog történt az elmúlt napokban, és kevésről mondanám azt, hogy jó érzés volt átélni vagy megtapasztalni. Abbahagyom a társaság rovatot; akikről írtam volna, nem azok, mint aminek sokszor látom őket, vagy aminek láttatják magukat. Egyszerű, szürke emberek. Barátság pedig alig létezik. Mindenki egyfajta lelki szemetest keres, valakit, aki kimenti a saját hülyeségéből. Gyakran nem történik semmi, ami erről szólna, máskor pedig az orrunk előtt ül, meztelen sátánként, röhögve a hitünkön és reményeinken. Végülis mi történt? Semmi.  Egy elcseszett lány egy elcseszett helyzetben, egy elcseszett sráccal lefeküdt. Naponta tízezrével történnek ilyenek. Egy férj megcsálja a feleségét, aki a gyerekeiket neveli. Szintén nem ritkaság. Egy ember drogozni kezd, elfelejti a barátait, kiürül lélekben, a felszínesség papjává válik.... hétköznapi történetek. Senkit nem érdekelnek. Nincs közük hozzá, nem ismerik a szereplőket, ha pedig mégis, megvonják a vállukat: ő döntése. Ő élete.

Igen. Az övé. nekem pedig fáj a fájdalma, az elcseszett lehetőségei, ...

nem érdekel ez se senkit. Amit nem lehet megenni vagy megdugni, azt pisáld le.  Kutyabölcselet. Nincsenek barátságok. nincsenek szerelmek. nincs erkölcs, morál vagy becsület. Kutyává leszek, mint ti.

Vau..... 

Nem felejtettelek el. Nem tűntem el. Gondolok rád, és hiányzol; de nem hiszem, hogy elég erőm lenne jelenleg végigcsinálni a most következőket.

Hiányzol. 

Az a jó a jövőlátásban, hogy előre tudod, mi fog történni. Az a rossz ugyanebben, hogy semmit nem tehetsz ellene. Az ember mindig abban él, hogy nem csinál hülyeséget, nem hibázhat, nem tévedhet, a jövőjét és a sorsát maga irányítja, mivel ismeri, érti és érzi magát; aztán eltelik pár hónap, és nekem sír, hogy ez nem ő, ő nem ilyen, ő nem szokott ilyen lenni, nem érti, miért tette ezt vagy azt. Mit mondjak erre? Én tudtam, éreztem, láttam - ő pedig nem hitte el. Az emberek nem érdemlik meg azt, hogy törődjenek velük, vagy vigyázzanak rájuk. Az emberek másszanak csak bele agyatlanul a maguk pöcegödrébe, és vakarják ki magukat belőle úgy, ahogy tudják. 

Egyébként pedig Fuck You. 

Lucy

Rendszertani besorolás: Uncommon human

Besorolás: miből lesz a cserebogár

Nos, miből lesz a cserebogár? A beválogatott játékosbogarakból, akik nem kerülnek be a kezdőcsapatba. Már jó öt éve annak, hogy megismerkedtem vele, mint egy támogatásra szoruló elveszett kiskamaszra. Alacsony dekorativitással, népszerűséggel, magába és az életébe bezárva lődörgött egyszerű gimnazistaként, álmokat és nagy szerelmeket keresve, ami valahogy mindig elkerülte. Az első időszak nem volt épp eredményes; túlontúl fiatal, túlontúl nyers volt számára az én életem, az én tapasztalataim, én pedig már elveszítettem azt a fajta nyitottságot, amivel egy hozzá hasonló épphogynemgyermek érdeklődését fel lehet fogni. Évekre eltűntünk egymás közeléből, őt pedig szájba taposta az élet, kutyaszaros acélbetétessel. Kihasználták, megcsalták, hazudtak neki és hitegették, átélte szülei válását, átélte talán minden nők legszörnyűbb rémálmát, a nem kívánt terhességet követő abortuszt, a sikertelenséget és elhagyatottságot...és nem tört össze. Felállt, szétnézett, és megérett tőle. Bizonyos tekintetben erősebb lett, mint én. Nem esik földre többé, nem gyötri meg a hétköznap, vagy a tulajdon múltja. Alig egy éve ismerkedett össze Zolival, jelenlegi vőlegényével. Afféle modern kori szerelmes regényként, két különös ember egymásra találásaként. Egyikük alig 21, másikuk több, mint 43. Nincs nagy pénz, nincs plaboy vastag bankszámlával, sportos kocsival, budai villával - csak egy egyszerű biztonsági őr, és egy takarítóból recepcióssá váló átlagember szerelme. Igen, szerelmesek, házasodni fognak, és nem törődnek sem a csóróságukkal, sem a világ megrökönyödésével és megvetésével. Eljutottak oda, hogy a szerelem nem számok és tervek gnómnak született gyermeke, és hogy a jövőt nem összegekben, hanem minőségben érdemes megélni. Azon kívül, hogy másfajta bölcsességet hordoznak, mint én, egyfajta reménysugarat is mutatnak nekem. Még vannak olyanok, akik nem külsőből ítélnek, hanem belső értékekből, minden percben bizonyítva, hogy a szerelem akkor működik, ha van; és igazából semmi más nem kell hozzá. Boldogságot nekik!